Eszterháza, a kastély korai építésfázisai

Mőcsényi Mihály, Kézirat 1969.

A forrásmunkák áttanulmányozása előtt nagyjából a következőket tudtam Fertődről.

A ma is álló kastély és a hozzátartozó park építtetője Esterházy "Fényes" Miklós herceg. A jelenlegi kastély helyén - annak magjaként - egy lényegesen kisebb vadászkastély állt. Ezt Miklós apja, József építette A. E. Martinellivel 1720-ban.

Miklós - bátyja, Pál Antal herceg halála után (1762) - vette át a majorátust, ekkor lett herceg. A hatalmas hitbizomány birtokosaként azonnal építkezésbe fogott és a mai kastélyt két ill. négy év alatt felépítette.

A "Beschreibung des hochfürstlichen Schlosses Esterház im Königreiche Ungern" (a műegyüttes 1784-ben kiadott leírása), rézmetszetei közül kettőn a Jacoby név szerepel.

A kastélyt a parkkal együtt ábrázolón Jacoby del., a kastély alaprajzot önállóan ábrázolón "Jacoby del. et aedif." a jelölés.

Balogh András szóbeli és írásbeli közlései alapján azt tudtam, hogy Miklós gróf korában összekötötte a központi kastélymagot az emeletes oldalszárnyakkal, majd elképzelte és megvalósította a parkot. (Annak első változatát.) Hercegként - Hefele 1765-ben készített tervei alapján - (még 1765 decemberében) végérvényes állapotba hozatta a díszudvart. A melléképületek többsége ezután létesült. A műegyüttes alkotója - lényegében - Esterházy Miklós.

Körülbelül ennyit tudtam, és majdnem mindenben kételkedtem.

Kételkedtem abban, hogy a mű - akár a kastély, akár a park alkotója "Fényes" Miklós lett volna. A barokk korszakban minden "Fényes" azt kívánta kortársaitól, hogy kastélya, parkja alkotójaként tiszteljék. (Később rendszerint kiderült, hogy az alkotók mindig jól képzett - de ritkán jól fizetett - mesterek, művészek voltak. Rangjuk szerint amolyan udvari mindenesek.)

Kételkedtem abban, hogy Hefele lett volna a kastély tervezője, mert Hefele jól ismert alkotói módszere és a kastély "stílusa" közt feloldhatatlan az ellentmondás.

Kételkedtem abban, hogy Miklós, gróf korában, nagyobb méretű építkezésbe foghatott volna, mert ehhez nem volt jövedelmező birtoka, pénze.

Lehetetlennek tartottam, hogy kettő-négy, de akár hat év alatt - a lakatlan Hanság közvetlen szomszédságában - sok millió téglát, sok száz tonnányi meszet lehetett volna égetni, vagy sok száz köbméternyi épületfát termelni, fűrészelni. És ha elképzelhető, hogy az építőanyagot valamilyen csodával határos módon ilyen rövid időn belül valahol előállították, elképzelhetetlen, hogy azt az akkori út- és fuvarozási viszonyok mellett - két-három év alatt - a helyszínre szállíthatták.

(A majorátus központja Kismarton - az akkor még Söjtörnek nevezett Fertő menti kis birtoktól - nagyon messze feküdt. Ha voltak a majorátus területén nagyobb építőanyag előállító üzemek, azok Kismarton szomszédságában lehettek.)

Nem kételkedtem, sőt hittem abban, hogy a kastély építésze - minden ellenkező véleménnyel szemben - az az ismeretlen Jacoby volt, aki a kastély építőjének vallotta - és "Fényes" Miklós tudtával - annak vallhatta magát.

Kételyektől, előítéletektől zavartan fogtam Cs. Katona Imre munkájának tanulmányozásához. Ez a munka - Balogh Andrásé mellett - úttörő jellegű és ezért igen jelentős. Katona igen bő és értékes forrásanyagot gyűjtött, illetve "gyűjtöttet" használt. Közleményének egyik utalása - a Lesvárig, Csapodig, Göbösig futó "vue"-rendszerre vonatkozó - alapvetően értékes a műegyüttes megítélése szempontjából.

Tanulmányában több tévedésre, ellentmondásra leltem. (Miklóssal néhány éves korában - a gyermek grófot hercegként titulálva - komoly birtokügyet intéztet. Miklós bátyjára, apjára, nagybátyjára vonatkozó - egyes kor-, rang-, birtokadatok is ellentmondóak. Téves amit egy-egy műről, annak szerzőjéről mond. Méltatásai, értékelései kissé szokatlan módon fogalmazottak. És tévesek persze az építés korszakaira vonatkozó megállapítások is, de erre csak később jöttem rá.

A Cs. Katona Imre közleményeiben talált ellentmondások, pontatlanságok arra intettek, hogy az Esterházyak család- és birtoktörténetének alapos ismerete, tisztázása nélkül a műegyüttes fejlődéstörténete sem tisztázható.

Első cikkem megírásáig erre sajnos nem maradt idő.

Elmentem Fertődre és közel két hetet ott töltöttem. Elutazásom előtt elolvastam Horányi Mátyás "Eszterházi vigasságok" című kitűnő könyvét. Más közlemények mellett magammal vittem a Művészettörténeti Értesítő Valkó gyűjtését tartalmazó két kötetét is. Ezek a munkák - különösen Horányi műve - igen jó úti kalauznak bizonyultak. Olvastam és napokon át jártam az épületeket, a parkot. Sétáltam a környéken. Romjaiban is "érezni" akartam a művet. Megérteni, hogy miért itt keletkezett, miért és hogyan lett olyanná, amilyen.

A műegyüttes mellett a sajátos hangulatú táj izgatott. A táj, amelyben a mű létrejött. Milyen lehetett két-háromszáz évvel ezelőtt?

A levéltári ábrázolások nagyon különböznek, ugyanakkor hasonlítanak is a mai tájra.

Különböznek, mert a Fertő-tó majdnem, a Hany szószerint a mai parkig ért. A maihoz viszonyítva piciny falvak lakói csónakon, vitorláson közlekedtek.

Hasonlítanak, mert a lapos hátságok tölgyesei, az enyhe hajlatú teknők égeresei, füzesei a szántókkal, legelőkkel közel ugyanolyan hangulatú térségeket, lazán kapcsolódó, változatos téregyütteseket képeztek mint ma. A középkorból maradt templomok köré bujt fehérfalú, nádfedeles jobbágy-, zsellérházikók helyére rikító színű "villák" tolakodtak ugyan, de a táj ma is szelíd, pasztellhangulatú.

Hozzáértő könnyen "belerobbanthatta" a pasztell tónusú tájba a barokk reprezentáció feszes vonal-, tér- és tömegkontrasztjait.

Könnyen tehette, mert a lőfegyveres vadászatot segítő - hármaságú - vue-rendszert már régen a Lés-erdőbe hasították.

Úgy éreztem, hogy ez a szelíd, emberszabású táj szinte inspirálhatott arra, hogy egy a korától kissé megkésett, (a fejlődést tudatosan vagy ösztönösen késleltető) "magyar főúr", hatásos kontraszt elemekkel, szinte embertelen reprezentáció színpadává tegye. Mégpedig a világ egyik "legsikerültebb ilyen célú színpadává".

A "fényes" főúr jelszava - "amit a császár megtehet azt én is" - szellemében igen igényesen játszott, játszatott az új díszletekkel folyamatosan bővülő, monumentális méretű színpadon.

A hatalmas vagyonnal együtt, Haydn mellett "építészmindenest" is örökölhetett - nagyon művelt és a művészekkel szemben ugyancsak igényes - bátyjától. Olyan univerzális építészt, aki mestere volt műfajának, aki életén át türelemmel, tehetséggel alkotott a mű, műve iránt érzett alázatos kitartással.

Első helyszínelésem során ilyen gondolataim keltek, ezeket igyekezetem rövid cikkemben leírni.

A továbbiakra nézve a műegyüttes építési fázisainak - azok korának, tartamának - meghatározása volt a célom. A kastély építéstörténetével többen foglalkoztak. Az ötvenes években három, négy szerző is bizonyította, hogy kastély nem két vagy négy év alatt épült. Hárich János - a Széchenyi könyvtárban őrzött kéziratában - már korábban állította ugyanezt.

A kutatók többé-kevésbé egységes véleménye szerint a kastély 3-4 fázis során nyerte el mai alakját. Az építés - minden szerző szerint 1720-ban indult, a kastély pedig legkésőbb Rohan herceg és Bessenyei György 1772-es látogatása idején készen állt. Az egyéni építési fázisok idejére, tartamára nézve azonban nagyon eltérőek voltak a vélemények.

Fernczy Károly szerint az 1760 körül keletkezett lavírozott rajz nem terv, hanem ábrázolás. A rajzon ábrázolt kastély Miklós hercegi rangra emelkedése előtt épült. Lehet, hogy az 1720-ban épült kastély közel azonos volt az 1760 körül ábrázolttal.

Ferenczy - a Műszaki Egyetem Építészettörténeti Tanszékének oktatója-, kutatójaként - 1954-ben a kastély egyes részleteiről gondos helyszíni felmérést készített. E munka során sok szerkezeti , térkapcsolási szabálytalanságot, "úgy ahogy jött" dilletáns megoldást vett észre. Ilyen értelmű megfigyelései, megállapításai konkrétok és nagyon értékesek. A témával behatóan foglalkozó kutatók közül ő volt az egyetlen építész, azaz olyan képzettségű szakember, aki - az elvi összefüggések mellett - az építőanyagra, az építéstechnológiára, a szerkezeti, tektonikus megoldásokra is nagy gondot fordított. Ezek pedig azt bizonyították, hogy a négy-hatévesnek feltételezett építéstartam alatt egyszerűen nem lehetett annyi épületváltozatot megépíteni, mint ahány "egymásra torlódott". Fernczy azért visszafelé megnyújtotta az építésnek korábban feltételezett tartamát, azt állítva, hogy az 1720-tól kezdődően folyamatos volt.

Figyelme nem terjedt ki a családtörténet - gazdasági, családi összefüggéseket tisztázó okmányok - tanulmányozására.

Ha ezt megteszi, bizonyára rájön arra, hogy a hitbizományt az 1720-as években szinte elképzelhetetlen összegű adóság terhelte, hogy a fiatalkorú örökösök (Pál Antal és Miklós gróf) ügyeit, új kastélyépítésre jogosulatlan, gyámtanács intézte, hogy a süttöri birtok (a másik kettővel együtt) - József herceg végrendelete alapján - a másodszülött, még gyermek Miklósé volt.

Süttörön az 1750-es évekig ezért nem építkezhetett senki. (A gyámtanácsnak annyi pénze sem volt, hogy az 1721-ben építetett "szórakozóházak" (vendégházak) tetőfedési költségeit kifizesse.)

Nem halaszthattam tovább a családtörténet megismerését, tisztázását. Rövid időn belül több olyan könyvet találtam, amely az Esterházy család, a hitbizomány történetével foglalkozik. (A családtörténet vázát munkámban ismertetem.)

Újra elolvastam az addig megjelent tanulmányokat; kritikusan, szisztematikusan. Kezdtem az "első menetben" rejtvemaradt, halványabb ellentmondásokra is felfigyelni.

Balogh András véleménye szerint, (az előzőekben már idézetten) Miklós grófként kezdte meg a kastély bővítését és első lépésként összeköttette a központi magot a tőle jobbra, balra (és kissé hátra) álló szórakozóházakkal. Ezt a megállapítást egy Valkó által talált okmány alapján tette. A kérdéses okmány gondosabb tanulmányozása után kitűnt, hogy egy lugas-rendszer építésére vonatkozik. Amikor előkerült egy 1763-ból származó okmány, amely valóban ezekre az épületekre vonatkozik, Balogh úgy értékelte és úgy is írta, hogy ez a földszintes patkóalakú épületekre vonatkozik. Ferenczy, mivel a "patkó-alakú" kifejezés az eredeti okmányban nem szerepel és ezért (minthogy véleménye szerint a mai kastély alaprajzának megfelelő épület ekkor már állt) azt állította, hogy a "két oldalsó épület" alatt a képtárt és a télikertet kell érteni. (Ezek jóval később épültek, méghozzá három menetben.) Ha Ferenczy - jól képzett építészként - összehasonlította volna az utóbbi épületek légterének kialakításához szükséges építőanyag mennyiséget a költségvetésben szereplő lényegesen nagyobb épületekével, rájött volna, hogy tévedett.

Harich János is "tévedett". Fényes Miklós korának szokásai szerint a kastélyok "alkotója" az építtető volt. A 20. századi örökösök már nem ringatták magukat abban a hitben, hogy hercegi őseik építészzsenik voltak Annak örültek, ha "kiderült", hogy az ősök nemzetközileg ismert művészeket foglalkoztattak. Ezt Hárich is jól tudta. Amikor talált egy - tervezési, rajzolási munkáért felvett összegről szóló - elismervényt, amit Hefele Menyhért írt alá, úgy érezhette megoldódott a legfontosabb kérdés, megtalálta a neves tervezőt.

Harich nem volt elég elővigyázatos az okmány értelmezéskor, mégpedig két vonatkozásban. Elmulasztotta összehasonlítani, vagy összehasonlíttatni Hefelének a közelben - Szombathelyen - álló épületeit, épületegyüttesét az Esterházy kastéllyal; továbbá, mert - nyilván jóhiszeműen - okmányt "módosított". Hefele 1765-ben aláírt elismervénye - többek közt - egy "főlépcső" tervezéséről szól. Hárich magyarra fordította az okmányt és a főlépcső elé alaptalanul odatette a "külső" szót . Ha nem "egészíti ki" az eredeti okmányt és megkeresi, megtalálja, értelmezi azokat a költségvetéseket, amelyek Hefele tervei nyomán készültek 1766-ban, rájön arra, hogy Hefele egy "belső" lépcsőt tervezett. Arra is, hogy az elismervényben szereplő tervek szerinti építmény jelnentős részei a mai teljes díszudvar-homlokzat "mögött" vannak.

Ez az okmány - mégpedig az egyetlen olyan dokumentum, amely Hefele Menyhért kastélytervezői szerepét volt hivatott bizonyítani - átmenetileg vagy véglegesen eltűnt ...

A Hárich által- egyetlen, de lényeges szó betűzésével - "korrigált" okmány, jobban mondva ennek Hárich által szóban közölt értelmezése, Balogh András munkájának "axiómájává" vált. Rendkívül értékes - gyakran intuitív erejű, jellegű - megállapításai ezért tárgyi, kronológiai értelmű felülvizsgálatra szorulnak.

Egyes okmányoknak -néha jóhiszemű félreértések, néha nyelvi nehézségek miatt létrejött - "korrigálása" figyelmeztetés volt arra nézve, hogy minden lényeges okmánymásolat eredetijét gondosan tanulmányozni kell. Vonatkozott ez a "térkép-tervgyűjtemény" okmányaira is.

A szöveges okirat másolatok, kivonatok a Szépművészeti Múzeum Dokumentációs Központjában voltak. A hozzávetőlegesen tízezer cédula Valkó Arisztid - szinte emberfeletti - munkáját dicséri. A tízezer cédula szelektálása, az anyag feldolgozása, téma és időrendi rendszerezése hónapokat éveket igényelt. A rendszerezett anyag jelentős részét memorizálnom kellett, hogy összefüggéseiben használhassam.

Sok, azideig jelentéktelennek, értéktelennek tartott, - nyilván ezért közöletlen - adat, okmány közül egy különösen feltűnt. A Boldogasszony-i zerzetesek 1775-ben a Belveder bontásánál megmaradt rézlemezeket kérték, rendházuk javításához.

A Belveder-rel, illetve a Hefele által készített tervek alapján szerkesztett költségvetések egyes tételeivel kapcsolatban Valkó céduláin többször szerepelt a Kussel szó, amely mögé kérdőjelet gépelt, mert nem értette, nem tudta mit jelenthet. Nem csodálható; hitt, hinnie kellett neves építésztörténészeinknek, kutatóinknak, akik szerint a mai kastély ebben az időben már évek óta állt. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy az "Eszterházi vigasságok" papírra vetése, Mária Terézia látogatása idején; Fényes Miklós tíznél több éves "uralkodása" után "kupolás" kastély állt volna Eszterházán.

Pedig az állt.

Valkó ezer okmány közül mindössze nehánynál "fejtett" meg tévesen egy szót. Csak olyankor, amikor az írott nyelvi jel teljesen értelmetlennek tűnt. Ilyenkor lett a "Kuppel"-ből "Kussel".

Az okmányok nyelve, kétszáz évvel ezelőtti, - lúdtollal írt - nagyon sajátos, mondhatni "helyi" német nyelv. Az írni tudók saját ízlésük szerint írták a szavakat, még a családneveket is. (Haydn nevének írásánál - a különböző "írnokok" - szinte csak két betűt használtak a maival azonos módon; a kezdő H és a befejező n betűt.) Ezt a nyelvet írta, használta Miklós herceg is, noha Goethe - akinek tetszését Miklós ugyancsak megnyerte Frankfurtban - egészen más nyelven írt, beszélt. (Schiller "nyelvéről" nem is beszélve.)

Aki az okmányokat meg akarja érteni, annak meg kell tanulnia ezt az írásmódot ill. nyelvet. Valkó segítségével is csak nagyon nehezen, csak részint tanultam meg.

Az okmányok után a tervek, rajzok következtek. Ezek egy részét korábban már láttam. Sajnos, csak láttam. Nem "néztem" őket kellő gonddal. Mivel százszámra tárolja őket az Országos Levéltár és sok közülük négyzetméternyi terjedelmű, először csak az ismertető, a leíró cédulákat néztem át. A minden részletre kiterjedő cédulák közül feltűnt egy olyan, amelyre Valkó azt írta, hogy a kérdéses okmány bányaművelési, vagy erdőosztási terv. (A térkép és tervanyag feldolgozása is Valkó munkája.)

Régóta kerestem olyan okmányt, amely azt igazolta volna, hogy Miklós talán mégsem szolgálta egyértelműen a Habsburgok gyarmatosító politikáját. Az ilyen szolgálatokat igazolókat ugyanis nagy mennyiségben találtam. Esterházy Miklós tudatosan gátolta az ipar fejlődését és csak olyan manufaktúrák létesítését engedélyezte, olyanok fenntartását tűrte, amelyek reprezentációs vágyait szolgálták.

Ilyen értelemben nagyon izgatott, hogy mire vonatkozhat a "bányaművelési" terv.

Amikor megláttam a meglepetéstől alig jutottam szóhoz. Az elrongyolódott rajz a süttöri "műegyüttest" ábrázolta - az írott szövegekből ismert - 1721-es kastélyállapotnak megfelelően. Vázlatszerű ábrázolással az egész erdő-park szerepel rajta. A lényeget tekintve fénykorának megfelelő állapotban, de a keresztirányú nyiladékok többsége "ferde", azaz nem esztetikai célzattal létesült. (A Beschreibung metszetén persze "szabályosak".) A park baloldali vue-jének végén, a későbbi "disznóskert" területe akvarellel festve, perspektivikusan ábrázolva látható, azaz ezt akkor - az eredeti vadaskert létesítési idejéhez viszonyítva utólag - tervezték.

Egyelőre ez az egyetlen olyan rajz, amely a korai korszakot ábrázolja. A rajzon, a mai kastély alapelemeit képező épületmagok mellett, melléképület is szerepel, mégpedig olyan, amilyennek - korábbi cikkeim szerint - a műegyüttes fejlődéstörténetének törvényszerűségei szerint ez időben állnia kellett.

A véletlenül megtalált rajz vagy terv nem hagyott nyugton. Minden részletére kiterjedően, gondosan áttanulmányoztam az összes tervet, térképet. Hetekig, hónapokig (sőt az utólagos ellenőrzéseket tekintve évekig) tartott, de megérte. Az anyag sok - addig válaszolatlan - kérdésre felelt. Igyekeztem a rajzi adatokat is memorizálni, hogy összevethessem a szövegesekkel, ill. a műegyüttesben rejlőkkel.

Úgy éreztem, hogy a helyszínen is alaposabb munkát kell végeznem mint a korábbi "szemlék" során. Kicsit meg kellene kaparni a falakat, itt-ott leverni a vakolatot, hátha maga az épület többet beszélne, mint a még mindig "dadogó" okmányok.

A téglák, kövek, a falak, az ajtók, az ablakok - főleg az elfalazottak - egyszóval a műegyüttes keletkezésének hogyanja aztán valóban beszélt. Többet mint reméltem. Ezzel a munkával, a helyszíni vallatással azonban sok idő telt el. A falak nyelvét csak egy-két év után kezdtem - remélem jól - érteni.

Az indulásnál - a rekonstrukciós munkák gazdasági felelősének, Bak Jolánnak és építészeti műszaki vezetőjének, Kubinszky Mihálynak hozzájárulásával - vésővel, kalapáccsal, feszítővassal magam bontottam vakolatot, falat, padlót.

Mivel az esetek többségében sejtettem, hogy hol kell bontanom, egy-két hét után sok mindent találtam. Persze olyat is, amire nem voltam felkészülve. Amikor előkerült annyi bizonyíték, amennyi - véleményem szerint - egyenértékű volt a bontással okozott "anyagi kárral", bemutatót tartottam a rekonstrukció felelőseinek. Mutattam nekik olyan épületrészletet is, ahol a vakolat mögött toldásnak, festésnek stb. kellett lennie. Itt-ott most már olyan felületekről volt szó, amelyeket a rekonstrukció során újra vakoltak, újrafestettek. Meg olyanokról, ahol a bontást magam, állvány nélkül nem tudtam megoldani. A segítségkérés során mutattam egy helyet, ahol véleményem szerint faltoldásnak kellett lennie. Olyan helyen, ahol az addigi álláspontok szerint semmiképpen sem lehetett, mert Martinelli a 20 szobás épületet 1920-ban egy menetben építette. Megállapodtunk abban, hogy bontunk, és ha igazam van, szakembereket kapok és ott bonthatok, ahol szükségesnek találom. Ha tévedtem az okozott kárt saját költségemen hozatom helyre. A kérdéses felületen nem egy, hanem három toldást találtunk másfél méter széles sávon belül. (Ilyen meglepetések a későbbiek során gyakran adódtak.) Magát a betoldott falsávot is kibontottuk és mögötte egy 40x40 cm-es tölgypallóból készült függőleges csatornát találtunk. Téglatörmeléket dobtunk bele. Gurult, csend lett, aztán csobbanás hallatszott. Nagyméretű, boltozott víznyelő kút volt alatta. (Később bontottuk ki, pandantját is.)

Bonthattam, mégpedig lelkes, találékony kőművesekkel. Hamar kiderült, hogy a Martinelli féle kastélymag is több épületből áll, többször átépült. Ezt a földalatti "közműcsatorna" is igazolta. Napokon át bújtam ezeket a csatornákat, lámpával, négykézláb. Megérte, mert az alapozás háromféle anyagból állt. Az építési fázisoknak megfelelően.

Amikor a volt hercegi lakosztály (központi mag, földszint, nyugati fekvés) helyiségein át kutatóárkot ástunk, azonos értelmű alapozási eltéréseket regisztrálhattunk.

A Martinelli féle vadászkastély északi homlokzata elé - Miklós hercegi korszakában - rizalit összekötő tagozatok épültek. Ezek egy-egy "világító udvart" képeznek az eredeti épülettel. A nyugati fekvésű világító udvart még nem állították helyre. Ennek falait, szerkezeteit teljesen fel lehetett tárni. Ez a feltárás is azt bizonyította, hogy Martinelli nem új épületet tervezett, épített, hanem a korábbiakban már több építési fázis, többszöri átépítés során kialakult épületet tervezett át, hozott rendbe. Így válik érthetővé a Martinelli szerződésben szereplő 3 hónapos - a vadászkastély volumenéhez viszonyítva - rendkívülien rövid építéstartam. Érthetővé válik két évszám is, amelyeket 1720 előtt véstek a régi süttöri vagy sarródi vadászkastély nyílászáróinak kőkereteibe.

Esterházy Pál herceg (Fényes Miklós nagyapja), sógorának, Nádasdy Ferencnek - a Wesselényi "összeesküvésben" való részvétele miatti - (1671-ben végrehajtott) kivégeztetése után, megszerzi, megkapja a Nádasdy birtokokat. Közöttük a süttörit is. Lehet, hogy nem tartotta "célszerűnek" kivégzett sógora birtokainak közvetlen használatát (ma sincs tisztázva mi volt a szerepe az összeesküvés "felfedésében"), de az is lehet, hogy erre nem ért rá, mert a török uralma alól felszabadult területek egyik "birtokrendezőjeként" újabbak szerzését célszerűbbnek tartotta.

A süttöri birtokot Pál - később nádor - zálogba adta. Először a győri püspöknek, aztán a máriacelli bencéseknek. A birtokot Pál herceg (unokahúgával, Esterházy Orsolyával kötött első házasságából származott) fia, Mihály herceg örökölte, de József gróf (a hitbizomány mintegy felének örököse) váltotta vissza 1719-ben. 1671-től 1719-ig ezért feltehetően senki sem építkezett Süttörön. Annak a kastélynak, amelyet Martinelli 1720-ban áttervezett, átépített, 1671-ben már állnia kellett. Ha ehhez hozzátesszük, hogy ez az "őskastély" is 3-4 építési fázis során keletkezett, feltételezhető, hogy "magja" még a 16. században a Kanizsaiak idején épült. Valószínű, hogy ezt a vadászkastélyt a késő-reneszánsz korban fejlesztették. Az "őskastély" második építési fázisához tartozó - akkor külső határoló falában is találtunk egy tölgypallóból készült, függőleges csatornát. (Ez is kb. 40x40 cm-es keresztmetszetű.) Ezt a csatornát felismerhetően akkor helyezték át, vésték bele a végleges külső falba, amikor a két szélső rizalitot hozzátoldották az eredetileg téglalap alaprajzú épülethez. Ez a csatorna (pandant-jával) azt bizonyítja, hogy a kétszintes épület eredetileg lapos, ill. laposított tetőszerkezetű volt, és a tetőt kiemelt koronázó párkány takarta.

A rizalitos - barokk alaprajznak is 1671 előtt kellett kialakulnia. Hárich János egy nagyméretű - a Martinelli féle kastélyt ábrázoló - (azóta eltűnt) festményre hivatkozva azt állítja, hogy az épülettestből konvexen kiálló csigalépcsők 1721-ben már léteztek. A feltárás során kiderült, hogy ezeket a csigalépcsőket utólag építették. Megépítésükhöz térre,helyre volt szükség, ezt a vastag sarokfalak kivésésével, megfaragásával biztosították. Később a csigalépcsőket is - legalább egyszer - átfalazták. Az ajtónyílások eredeti szélességi mérete azt a gondolatot valószínűsíti, hogy a mai csigalépcső helyén eredetileg kör alaprajzú, erkélyek voltak. Talán nem árt hangsúlyozni, hogy az erkélyeket, vagy csigalépcsőket akkor építették, amikor a barokk alaprajzot eredményező sarokrizalitok már álltak. A falakból - víznyelőkből - kibontott téglák betűjelölései Nádasdyak

Az őskastély jelentőségét, annak alakulásmenetét tisztázó újabb és újabb tárgyi bizonyítékok felismerése, megtalálása során gyakran gondoltam arra, hogy a "Beschreibung des ..." (az 1784-ben megjelent kastélyleírás) "névtelen" írója milyen jól ismerhette urát, annak "napkirályi" allűrjeit, gőgjét. Eszébe sem jutott, hogy a kastély kialakulásának történetéről; tervezőiről, építőiről akár egy szót is ejtsen. Pedig biztosan tudott mindenről és ebben a korban már sok embert érdekelt is, hogy miből, miért és hogyan lett.

Mivel Fényes Miklós egyszemélyes alkotóként tiszteltette magát, rejtve maradtak a "részletek". Rejtve maradt úgyszólván mindmáig, hogy a kastély nem 2-4, hanem 120-140 év folyamán épült, noha az építkezés először 50, másodszor 33 éven át szünetelt.

A kastély építésszakaszainak meghatározását nagyon fontosnak tartottam, mert a park, a táj alakításának menetét, szakaszait csak a kastélyfejlődés vetületeként lehet - lehetett - tisztázni. (Ez a megállapítás persze vice versa is érvényes.)

Az épület ősmagjának feltárása mellett ezért a később keletkezett részeket is behatóan vizsgáltam.

Egy alkalommal a nyugati kamarakertben állva megszámoltam az oldalhomlokzat ablakait. Kétszer, háromszor is, mert mindig 17-et számoltam. Fejből is jól tudtam, hogy a lavírozott rajzon csak 15 ablak van ábrázolva. Miért lett a tervezett 15-ből 17? Hamar rájöttem.

Az 1721-ben épült két "szórakozóház" (vendégház) Hárich szerint egy istálló, ill. pajta "helyére" épült. (Ezek az 1720-ban átépített központi kastélytól függetlenül álltak.) Amikor 1763-ban össze akarták őket kötni a központi maggal, kitűnt - ahhoz viszonyítva - nem állnak egészen szimmetrikusan, ill. attól olyan távolságra állnak, hogy a már adott ablak-tengely távolság az összekötő rész kert felöli oldalán nem alkalmazható. A lavírozott rajzon ábrázolt kastély tervezője ezért papíron "lebontotta" a meglévő 13 ablakos épületeket, és helyettük 11 ablakosokat tervezett. (Így a két épületrész ablak tengely távolságai közel azonosakká váltak.)

Az építtető Fényes Miklósnak azonban eszébe sem jutott, hogy ilyen "apróság" miatt lebontassa a két szintes, manzárdos épületeket. (A szinte mániává fajult, vagyonokat felemésztő reprezentáláson belül - ennél kisebb vagy nagyobb ügyekben egyaránt - a fukarságig "takarékoskodott", krajcárokon alkudozott.)

Megmaradtak a 13 ablakos épületek és a homlokzatok kiegészültek egy-egy olyan 4 ablakos egységgel, amelynek ablaktengely távolságai egy jó méterrel nagyobbak voltak mint a meglévők. Amikor 1775-ben lebontották a manzárdos szintet és felhúzták a második emeletet, a homlokzatot egy egységként kezelték. A balusztrádos oromzat hangsúlyozott középmotívumát a homlokzat "elvi" felezővonalába helyezték. Azzal sem törődött senki, hogy az eredeti épülethomlokzatok - enyhén - riazalitos megoldásuak voltak. Úgy is maradtak, de az épületet ismertető "leírók", így a Katona Imre munkája bevezetőjének - "száraz szakszerüséggel" fogalmazott anyaga sem említi.

Amikor az 1721-ben épített "szórakozó-házakat" önmagukban kezdtem vizsgálni szintén szabálytalanságokra bukkantam. Ezek okára is csakhamar rájöttem. Hárichnak félig volt igaza abban, hogy a szórakozóházak helyén istálló, pajta "állt". Ezek ma is állnak. Falaik mindenképpen.

Már a szórakozóházak építése idején sem bontották le az álló épületeket. Jobbra balra megtoldva - a mai díszudvar felöli oldalon - folyósót, új homlokzatot építettek eléjük. Az eredeti - nyilván a Nádasdyak korából származó - épületek a mai alaprajzon jól kivehetők. Mivel nyugati fekvésű "ősépület" egy jó méterrel szélesebb volt mint a keleti, a folyosója lett ennyivel keskenyebb.

Az oldalszárnyak "vallatása" során eszembe jutott, hogy Ferenczy szerint a mai épületet karakterizáló lizénákat, a pillér-rendet, utólag applikálták a falsíkokra.

Megálltam azon a helyen ahol agy lizéna mögött épülettoldásnak kellett lennie és erősen megrúgtam az alulról felfagyott lizéna lábazatát. Egy méteres szakasza nyomban leesett. (A lizénák hozzávetőlegesen méterenként vannak - egy-egy téglasorral - az eredeti falba eresztve.) A lizénákat képző téglákat az alsó szinten fekvő, a másodikon álló helyzetben ragasztották a falhoz. A harmadik szinten a fallal egy testet képeznek! A mai tektonikus rend, az eredeti - vakolattükörmélyítéses - kiképzést ezek szerint 1775 után váltotta fel, amikor a harmadik szintet felhúzták. (Hefele 1765-ben azt a homlokzatrészt tervezte, amely a hármas tagolású - enyhén előreugró -középrizalitként némi változtatással ma is áll.)

A tükörmélyítéses vakolat, kiképzés - amely véleményem szerint sokkal szervesebben illeszkedett az ablaknyílásokhoz, falfelületekhez mint a mai lizenarend - a festék vagy vékony vakolat réteg alatt ma is mindenütt megtalálható. (Több helyen le is "vedli" a ráhordott festéket, ezért jól látható.)

Szinte szabálynak tekinthető, hogy a kastély bővítése, növelése során nem bontottak. A toldásoknál az illesztési felületről többnyire nem verték le a vakolatot, és nem távolították el a lábazati köveket. (Ez a "jó" szokás sok probléma tisztázásánál jelentett hatékony segítséget.)

Az általános pazarláson belüli szűkkeblű takarékossággal magyarázhatók az udvari homlokzat íves szakaszainak timpanonjai is. A kastély manzárdos korszakában épültek és az emelet ráhúzásakor sajnálták őket lebontani. Inkább a lizénákat "bujtatták át" rajtuk.

Hefele 1765-ben a kastélymag középső - udvari - rizalitját nyújtotta meg (ebbe került a lépcső) és ennek tervezte meg a homlokzatát. Feltehetően a timpanon díszeket is. Úgy tűnik, hogy amikor később ezt a homlokzatot átépítették, a timpanon szobordíszeit a kerti homlokzat timpanonjára helyezték. Ez nem ugrott annyira a falsík elé mint az udvari, ezért a "testesebb" szoboralakzatok egy részét a vakolatba, falba süllyesztették.

A központi mag első emeletének egyik helyiségében a kastély és az Esterházy család történetét, ezen belül Haydn életművét szemléltető okmány másolatok láthatók.(Voltak láthatók.) Az egyik falon két eredeti rajz függött, a kastélyt és a parkot ábrázolják. A korabeli rajzok az 50-es években kerültek elő a volt Esterházy birtok egyik erdészeti hivatalából. Marót János a "kastélymúzeum" akkori vezetője felismerte értéküket és a helyi gyűjteménybe helyezte őket. A két terv ill. rajz között igen nagy az eltérés. Mind a rajzolás színvonalát, mind az ábrázolás tárgyát illetően. A nívósabb rajz, állapot rögzítés; a nívótlanabb, hevenyészett terv, amely sohasem realizálódott. ( A későbbiekben mindkettőt részletesebben ismertetem.)

Az állapot rögzítő rajz azt a kastélyt, ill. parkot mutatja be, amely 1775-ig állt, létezett.

A perspektivikus rajz nagy léptékű, azaz kisméretű, ezért a kastély részletei, különösen a tetőformák, nehezen kivehetők, értelmezhetők. Ezideig sajnos nem került elő más olyan rajz, amely a műegyüttes fejlődéstörténetének ezt a 8-9 éven át tartó periódusának - kastélyváltozatát ábrázolná. Ez a periódus azért jelentős, mert a három nagy "Festin", ünnepély, (Rohan herceg 1772-e, Mária Terézia 1773-as és a császárnő gyermekeinek, vejének 1775-ös látogatása) ennek során zajlott le. A kastélynak ez a változata eddig teljesen ismeretlen volt. Szerkezeti, képi rekonstrukciójához elsősorban a tetőmegoldások ismeretére volt szükség.

A mai tetőtéren belüli kéménypillérek két, ill. három építési fázis nyomait viselik. Ezek a nyomok a tetőformák egyértelmű rekonstrukciójához nem alkalmasak, de a lejtésszögek meghatározásához jók.

Ennek - a műegyüttes értése, értékelése szempontjából - fontos állapotnak rekonstruálása mellett, a többi, eddig szintén ismeretlen vagy homályosan ismert építési szakasz térbeli, képi megjelenítése sem volt elhanyagolható.

A kastély tíz, ill. tizenkét jól körülírható, lehatárolható fejlődési fázis során nyerte el mai tömegét, formáját.

Az alaprajzi bővülés, fejlődés viszonylag könnyen nyomon követhető, de ez önmagában nem jellemző. Csak térbeli, képi megjelenítés nyújthatott elég támpontot - a hiányos vagy hiányzó okmány anyagra való tekintettel - az egymást követő, egymást feltételező állapotok rekonstruálásához. A rajzolás, a perspektivikus ábrázolás nem vezetett eredményhez. Túl sok volt az ismeretlen tényező.

Eszembe jutott, hogy Miklós herceg általában nem tervet, hanem makettet kért minden olyan mestertől, művésztől, akinek valamilyen megbízást adott. (A maketteket a kastély nyugati - földszintes - szárnyában tározták.)

A kivitelezésnél a részfeladatokat - így a tetőszerkezet ácsolását - a mesterek úgy oldották meg, ahogyan tudták, ahogy az a legcélszerűbbnek látszott. A különböző magasságú, szélességű, ívelődésű, kisebb-nagyobb világító udvarokat képező - sok értelemben heterogén . épületrészek együttesére tetőszerkezetet húzni másképp nem is lehetett.

A korabeli módszeren okulva úgy határoztam, hogy makettek segítségével rekonstruálom az építési szakaszokat. Mégpedig az eredeti építésmódnak megfelelően, azaz "bontás" nélkül. Jobban mondva úgy, hogy a tetőszerkezetektől eltekintve a már meglévőhöz csak hozzátenni szabadjon, de abból "bontani", elvenni nem.

Ez a módszer - úgy vélem - célravezetőnek bizonyult, annak ellenére vagy éppen azért, mert egy-egy részletet - különösen a tetőformákat - háromszor-négyszer is meg kellett csinálnom, hogy minden értelemben funkcionálisak legyenek és a következő fázis alapjául, kiindulásául szolgálhassanak.

A munkát nem bízhattam makettezésben jártas szakemberre, mert előre nem tudtam megmondani, lerajzolni, hogy egyik-másik fázisállapot milyen lehetett. Az épületfeltárásnál, az írott, rajzolt okmányok tanulmányozásánál szerzett tájékozodottságon kívül sok esetben anyag formálása közben született, az anyagból adódott ötletek segítettek- remélem - a jó vagy ahhoz közelálló megoldás felismeréséhez. A makettek hovatovább harminc éve a kastély egyik szobájában vannak és remélem hasznosak voltak azok számára, akiket behatóan érdekelt a műegyüttes fejlődéstörténete.

(Az épületfeltárás során több száz felvételt készítettünk feleségemmel a leletek dokumentálására. A feltárt felületek jó részét rövid időn belül helyre kellett állítani. A fényképek gyakran kis felületre vonatkozó képmezője a makettekkel lokalizálható, határozható meg a legkönnyebben. Minőségük - az akkori felszereltségünk kezdetlegességére való tekintettel.- sajnos kifogásolható, de dokumentum értékük bizonyára nem.)