Horányi Mátyás

ESZTERHÁZI VIGASSÁGOK
Bevezetés

A 18. század végén meginduló magyar nyelvű színjátszást fejlett idegen színházi kultúra előzte meg, amely a magyarnak mintaképe és iskolája volt. Ez a színházi kultúra három, egymástól világosan elkülönülő területen virágzott: az iskolai színpadokon, a városi színházakban és a főúri magánszínházakban. Az iskolai és városi színjátszással a szakirodalom jelentős művekben foglalkozott, a főúri színházak történetének feltárására azonban kísérlet is alig történt. Ezen a téren a magyarral szorosan összefüggő 18. századi osztrák és cseh színháztörténetben is hasonló a helyzet. E mellőzés természetes oka, hogy a főúri színházak történetének fő forrásai, a legutóbbi időkig nagyrészt magántulajdonban levő családi levéltárak, nehezen voltak hozzáférhetők. Ez magyarázza például, hogy a bécsi udvari színházakat a 19. század elején igazgató főúri társaság tevékenységéről, vagy a közelmúltban restaurált krumlovi kastélyszínház működéséről oly keveset tud a színháztörténet. Pedig a főúri székhelyek színházi élete nemcsak az "ancien régime" végső virágzásának jellemző tünete, hanem a 18. század második felében erőteljesen bontakozó városi színházkultúrának is fontos kiegészítője, aktív tényezője volt. A kastélyokat ugyanazok a társulatok járták végig, amelyek a városokat, és műsoruk gazdagításához, művészi színvonaluk emeléséhez a fejlett ízlésű udvari közönség is hozzájárult. A kutatás mai állása mellett is megállapítható, hogy a magyarországi színházi műveltség történetében a főúri színházak kiemelkedő szerepet játszottak. Az ország első két állandó színháza az Esterházy család rezidenciáján épült, amely több mint két évtizeden át Pozsonynál és Pest-Budánál is intenzívebb színházi élet színtere volt. Menninger, Passer, Hellmann és Koberwein, Wahr, Diwald, Seipp, Mayer és a magyarországi német színészet sok más vezető alakja az Esterházy udvarban kezdte magyarországi pályafutását. Itt a német színészet mellett Haydn vezetésével magas színvonalú olasz operakultúra virágzott, és önálló épületben rendkívül gazdagon felszerelt bábszínház működött. Az Esterházyakén kívül a legjelentékenyebb főúri színház gróf Erdődy János pozsonyi magánoperája volt. Kitűnő társulatát halála után Sebastian Tuschl pesti vállalkozó szerződtette, s ezzel megvetette a fővárosi operajátszás alapját.

Az Esterházy és Erdődy színházak az idegen nyelvű színjátszás ápolásával közvetve a magyar színházi műveltség talaját készítették elő. Ennek a közvetett, de fontos szerepnek jelképe lehetne, hogy az Eszterházáról a fővárosba kerülő Mayer és Ditelmeyer házaspár abban a faépületben alapította meg a rendszeres budai német színészetet, amelyben néhány év múlva Kelemen László társulata az első magyar nyelvű előadásokat tartotta. A főúri színházak és a magyar színjátszás közvetlen kapcsolatainak példája, hogy Kelemen László együttesének zenei vezetője az Erdődy-opera volt karmestere, Chudy József lett. Ő írta az 1793-ban bemutatott első magyar dalművet is Pikko hertzeg és Jutka perzsi címen. A 19. század elején több kastélyszínház felszerelése magyar városi színházak birtokába jutott. 1838-ban a pesti Nemzeti Színház tulajdonába a rohonci Batthyány színház díszletei kerültek.

A főúri színházak legáltalánosabb vonása a feudális, udvari jelleg. Egész történetük folyamán az udvartartás részeként működtek és ahhoz kellett alkalmazkodniok. A repertoár kialakítása, társulatok és művészek szerződtetése, a színház egész léte a főúr személyes akaratától függött. Ez magyarázza a különböző ünnepségekre készült alkalmi darabok nagy számát, és a főúri színházak történetének zökkenőit is. Amint a különböző udvari színházak egy-egy művészetkedvelő főúr személyéhez voltak kötve, a magyarországi udvari színjátszás egésze is egy rövid történelmi korszak előzmények és szerves folytatás nélküli kísérő jelensége volt.

A Rákóczi-szabadságharc leverése után a bécsi udvar minden eszközzel az ország politikai és katonai megbénítására törekedett. A várakat leromboltatta, katonaság szervezését megtiltotta, az ország ügyeinek intézésében mellőzött főnemességet pedig igyekezett a jobbágyság rovására tett engedményekkel kárpótolni, és a fényes bécsi udvari élet bűvkörébe vonni. A fokozódó Habsburg nyomással megalkuvó főnemesség többsége az év nagy részét a császárvárosban töltötte, és vidéki kastélyaiban is bécsi mintára teremtett intenzív udvari életet.

Érdekes, hogy egy Riesbeck nevű francia utazó milyen világosan felismerte ezt a magyar arisztokrácia asszimilálására irányuló törekvést: "Elengedhetetlenül szükségesnek tartotta, - írta a bécsi udvarról - hogy udvaroncokként összefogja, a szabadság és az igazi becsület minden érzésétől megfossza őket. . . Azt hitte, hogy az egész nemzetet rabszolgává kell tennie, hogy uralkodhasson fölötte." Riesbeck e törekvés eredményét abban látta, hogy a magyar arisztokrácia a több százezer forintos évi jövedelmeket is felemésztő fényűző életmód miatt komoly hadsereget nem tudott volna eltartani.

A magyar kastélyélet fellendülése idején az európai udvari műveltség fokozódó francia hatás alatt állott. Schönbrunnban, Szentpétervár, Potsdam, Mannheim és annyi más uralkodói székhely után Mária Terézia új kastélya is Versailles mintájára épült. A francia ízlés és szellem a bécsi arisztokrácia és az asszimilálódó magyar főnemesség életét mélyen áthatotta. Ez elsősorban nem is a társadalmi szokások és képzőművészeti formák átvételében, hanem az udvari élet fokozott kultuszában nyilvánult meg, amelynek olasz és spanyol példák után ezúttal Versailles volt a mintaképe.

A francia szellem jegyében egyetemes európai udvari élet legfigyelemreméltóbb eredménye, hogy a műveltség új központjait alakította ki, amelyekben az "ancien régime" kultúrája mintegy összegeződött. A többé-kevésbé Versailles példájára épült kastélyok a 18. század legszebb építészeti emlékei közé tartoznak. Ezekben a kastélyokban a zenei és színházi élet minden addiginál magasabb fokra emelkedett, és nagyfontosságú gyűjtemények, képtárak és könyvtárak alakultak ki bennük.

Esterházy "Fényes" Miklós, a legnagyobb magyar feudális vagyon ura a maga franciás udvarát Eszterházán teremtette meg. A század arisztokratikus életeszménye, a kerti ünnepségek, vadászatok, tűzijátékok és operaelőadások elvarázsolt világa, melyet főként Watteau képeiről és francia memoárokból ismerünk, magyar földön itt valósult meg a legteljesebben. "Fényes" Miklós, akinek állítólagos jelmondata "amit a császár megtehet, azt én is megtehetem" volt, Eszterházán mindazt összegyűjtötte, amit a 18. század műveltsége, és kifinomult franciás életművészete csak nyújthatott. "Meg kellett mutatni - írta a fiatal Bessenyei: az Eszterházi vigasságok előszavában - hogy a Páris- és Londonban nevelkedett frantzia kívánság Magyar-Országban gyönyörűségét feltalálhatja: mellyen tett álmélkodása Hazánknak tisztességét kétség kiül, minden idegeneknél dicsőíteni fogja."

Az elismerés mellett azonban éppen a Bessenyei munkássága nyomán fellendülő nemzeti szellemű művelődés már határozott bírálattal is illette az Esterházy-udvart.

Míg Versailles megteremtése nemcsak az uralkodói fényűzés páratlan példája, hanem a modern államszervezés próbaköve is volt, és a francia nemzeti műveltséget juttatta diadalra, a példáját követő udvarok mindegyike többé-kevésbé mindig idegen maradt a nemzeti művelődés számára. A nyugatmagyarországi főúri udvarokra ez fokozott mértékben vonatkozik, hiszen a franciás vonás ezekben már egy erős osztrák hatást tetézett, amely a nemzeti nyelvű és szellemű műveltséget csaknem teljesen kiszorította. Pétzeli József 1790-ben, alig két évtizeddel az Eszterházi vigasságok megjelenése után ezért írta a Magyar Theátrum szükségességéről szólva a következőket: "Melly nagy előmenetelére szolgálna nyelvünknek; Melly nagy dicsőségére hazánknak, ha Eszterházán is ezután ne tsak idegen, hanem Magyar Víg és szomorú játékok játszattatnának. Méltó volna, hogy a Magyar Mu'sák eggyütt esedeznének ezért a kegyelmes Hertzegnek. - Az írókban nem lészen fogyatkozás, tsak Mecénások és könyvszeretők légyenek!" Ugyanez a gondolat a reformkor légkörében más vonatkozásban sokkal határozottabb formában bukkan fel. A Tudományos Gyűjtemény munkatársa fájlalja, hogy a kismartoni Esterházy park páratlanul gazdag botanikus gyűjteménye "a mulattatásnál nagyobb haszonvételre nem szolgál," és a herceg európai hírű képtára Bécs városát gazdagítja, pedig a Nemzeti Múzeummal egyesítve, vagy a herceg budai házában "nem csak magas rendeltetésének felelt volna meg, hanem nevét is a'Széchenyiével halhatatlanította volna".

Az Esterházy hercegek kívül maradtak a reformkor és a későbbi függetlenségi harcok mozgalmain. Nem rajtuk múlott, hogy a két Esterházy Miklós udvartartásának valódi értékei idővel mégis megkapták helyüket a nemzeti művelődés egészében. 1860-ban az állam megvásárolta a család képtárát, s ezzel megvetette a budapesti Szépművészeti Múzeum alapját. A napjainkban restaurált eszterházi kastély legszebb műemlékeink sorában foglal helyet, az Eszterházáról szárnyra kelt Haydn-muzsika pedig az egész világ közös kincse lett. A színház, ha e műveltség legtünékenyebb tényezője is volt, a legközvetlenebbül hatott, és a 18. századi magyarországi műveltség maradandó emlékű értékei közé tartozik.

MIKLÓS ÉS PÁL NÁDOR

AZ ESTERHÁZY-CSALÁD HATALMÁNAK MEGALAPÍTÓI

A magyar történelem egyik legjelentősebb főúri családja, az Esterházy-család, a csallóközi Salamon nemzetségből származott. A hercegi ágat megalapító Esterházy Miklós 1583-ban született Galántán Esterházy Ferenc pozsonyi alispán és Illésházy Zsófia házasságából. Protestáns létére Nagyszombatban, Sellyén és később Bécsben, a jezsuitáknál nevelkedett, s még ifjú korában katolikussá lett. Mikor apja megtudta, hogy fia a jezsuita rendbe szándékozik lépni, elűzte házától.

Esterházy Miklós 1609-ig anyai nagybátyja, Illésházy István nádor, majd ennek halála után Mágoczy Ferenc kassai főkapitány szolgálatába szegődött. Kassán előbb ötven, majd száz főnyi végvári csapat parancsnoka volt. Ekkor ismerkedett meg Dersfy Orsolyával, Mágoczy Ferenc feleségével, aki férje halála után 1611-ben házasságra lépett vele.

Ez a házasság teremtette meg az Esterházy-család hatalmának anyagi alapjait. A tehetséges, de vagyontalan Esterházy Miklós a gyermektelen özvegy kezével óriási birtok hatalmába jutott, és egyszerre az ország vezető férfiinak sorába emelkedett.

1619-ben Dersfy Orsolya meghalt, és Esterházy Miklós öt év múlva ugyanolyan szerencsésen házasodott, mint először. Második felesége, Nyáry Krisztina, a felvidéki protestánsok fiatalon elhunyt vezérének, Thurzó Imrének özvegye, hatalmas vagyonnal gyarapította birtokait. Ez a házasság a katolikus tábor erősítése miatt a felvidéki katolikus restauráció jelentős politikai sikerének számított.

A fiatal főúr az országos és hadi ügyekben Illésházy és Mágoczy mellett szerzett jártassága és gyorsan növekvő vagyona révén hamarosan a katolikus Habsburg-párt vezére lett. Az országos tisztségek ranglétráján évről évre tüneményes gyorsasággal emelkedett, s már 1625-ben nádorrá választották.

Az ország nagyobbik részét a török ekkor már csaknem száz év óta tartotta hatalmában. A Nyugat·Európában elfoglalt Habsburg-királyok Magyarország felszabadítására kísérletet sem tettek, de mindvégig megakadályozták az önálló, nemzeti politikával próbálkozó erdélyi fejedelemség megerősödését. Ebben a helyzetben Esterházy Miklós a Habsburg uralkodónak fő támasza, Bethlen Gábor és Rákóczi György erdélyi fejedelmeknek pedig legnagyobb ellenfele volt.

A királyi Magyarország, Erdély, és a török hódoltság határvidékein fekvő várak és uradalmak a politikai alkudozások, vagy a háborúk következtében gyakran cseréltek gazdát. Az Esterházy-birtokok központját, Munkácsot is állandó veszély fenyegette. 1622-ben azonban a király átengedte Munkács várát Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek, Esterházy Miklóst pedig Kismarton és Fraknó uradalmával kárpótolta.

Esterházy Miklós jól járt a cserével. Birtokainak új központjai a háborúktól kevéssé veszélyeztetett területre estek, s vagyonát is tetemesen megnövelték. Ettől kezdve véglegesen Kismarton és Fraknó maradt az Esterházy-uradalmak központja.

Esterházy Miklós óriási birtokai a család későbbi vagyonának csak alapjait jelentették. A család második nagy vagyonszerzője, Pál, aki a fiatalon meghalt László után 1652-ben került a majorátus élére, a gazdálkodás korszerűsítésével, nagyarányú építkezésekkel, és - főleg a Dunántúlon - óriási területekkel növelte a család birtokát.

Esterházy István leányával, Orsolyával kötött első házassága révén egyesítette a család két ágát és vagyonát, második felesége, Thököly Éva által pedig megszerezte a Thököly vagyon jelentékeny részét. Mikor sógorát, Nádasdy Ferencet a Wesselényi-összeesküvésben való részvétel miatt fővesztésre és vagyonelkobzásra ítélték, királyi adomány vagy vásárlás útján az óriási Nádasdy-vagyon javát is ő kapta meg.

Végül a törökök kiűzése után az ország területét újra felosztó bizottság további százezer holdat juttatott neki.

Esterházy Pál nemcsak anyagi vonatkozásban volt betetőzője a családi hatalom építésének, hanem társadalmi rang tekintetében is. Mint apja, ő is elnyerte a nádori méltóságot, megkapta a birodalmi hercegi címet, és ennek öröklési jogát 1712-ben elsőszülött fiúörököseire is kiterjesztették. Szenvedélyes vagyonszerzése és a Thököly-, majd a Rákóczi-szabadságharc idején tanúsított merev, Habsburgpárti magatartása azonban idővel annyira népszerűtlenné tette, hogy 1711-ben a szatmári békekötést már nem lehetett rábízni, pedig mint nádor ő lett volna hivatott erre.

Végrendeletében országnyi vagyon. az alig egy század alatt kialakult legnagyobb magyar feudális birtok sorsáról rendelkezett. Ő maga huszonöt várat és kastélyt szerzett, s a birtokában levő terület meghaladta az egymillió holdat.

ZENE ÉS SZÍNHÁZ A KÉT NÁDOR ÉLETÉBEN

ESTERHÁZY PÁL ANTAL UDVARTARTÁSA

Pál nádor halála után a majorátust első házasságából született fia, Mihály örökölte, majd az ő halála után, 1720-ban, mindössze hét és fél hónapra József. Mihály idejében Pál nádor zenekara tovább működött, és 1715-ben a herceg névnapján előadta Wenzel Zivilhofer akkori karmesternek Das wahre Ebenbild Eines Vollkommenen. Fürsten című kantátáját. E kantáta szövegkönyve az Esterházy szövegkönyvek hosszú sorának első ismert darabja.

József halálakor Pál Antal csak tíz, Miklós pedig hét éves volt. Neveltetésükről és a családi vagyon kormányzásáról majdnem másfél évtizedig József herceg özvegye, Gilleis Mária Oktávia gondoskodott. Az ő rendelkezésére 1721-től a hercegi hivatalok nyelve a magyar helyett a német lett, a két fiú pedig német és francia nyelvű nevelést kapott. Részben ennek a nevelésnek volt az eredménye, hogy Pál Antal és Miklós idejében a hercegi udvartartás régebbi magyar jellege teljesen megszűnt.

Pál Antal nagy elődeitől eltérően nem kezdett nagy építkezésekbe, inkább a kismartoni kastély életét igyekezett európai nívóra emelni. A kastély korábbi olasz kertjét Louis Gerveis tervei alapján francia stílusban újjáalakította, s az ötvenes években a régi vadaskert megszüntetésével jelentékenyen megnövelte. A park díszítésére Donner Rafael tanítványával, Schletterer Jakabbal készíttetett kőszobrokat. (Hárich J.: A kismartoni várkert története. 1937. Gépirat OSZK. Quart. Hung. 2914. 28.l.

A hercegi könyvtár alapját Pál Antal még leydeni egyetemi éveiben vetette meg. Nagy költséggel gazdag könyvanyagot juttatott haza, melyet aztán folyamatosan gyarapított. A történeti, politikai, földrajzi és orvostudományi művek mellett főként a francia szépirodalmat gyűjtötte rendszeresen. Könyvtárának 1738-ban már egy nagy fólió katalógusa volt. (Meller Simon: Az Esterházy képtár története. Bp. 1915. XXV. l.)

A "Fényes" Miklós alatt híressé vált Esterházy-zenekar törzsgárdája is Pál Antul idejében alakult ki, és 1761-ben Haydnt is ő szerződtette. Udvarának élénk zenei életéről tanúskodnak a fennmaradt oratórium-szövegkönyvek, melyekhez karmestere, Gregorius Werner írt zenét. Carl Friberth tenoristát és Luigi Tommasinit a későbbi híres hegedűművészt 1759-ben Velencébe küldte tanulmányútra.(A. M. 65.) A zenekar fejlesztésével függött össze a hercegi kottagyűjtemény megalapítása is. Pál Antal óriási összegeket szánt arra, hogy Bécsből, Drezdából és Olaszországból összegyűjtse az egyházi és világi zene remekműveit. Az egyházi zenei anyag most is a kismartoni kastélyban van, az azóta világhírűvé vált operagyűjtemény pedig az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárában.

A kottaanyagról Pál Antal 1756-ban és 1759-ben a bécsi francia színház egy Champée nevű tagjával katalógust készíttetett. A két katalógus Budapest 1945. évi ostromakor az Esterházy levéltár és könyvtár egy részével együtt elpusztult, de Hárich János rekonstrukciója alapján ismerjük. (Esterházy zenetörténet VI. köt. 6-70. l.) A kottaanyagból ítélve a dalművek nem kerültek előadásra. A vezérkönyvek hiányosak voltak, és az énekszámokat sem írták ki, csak zenekari kivonatot készítettek három-hat hangszerre (hegedű, fuvola, oboa, fagott, brácsa, basszus).E művek valószínűleg az asztali muzsika számai voltak.

Az ének- és zenekar s a kottagyűjtemény fejlesztése mégiscsak a színpadi zene talaját készítette elő. Ha meggondoljuk, hogy a kismartoni park első színházát még Pál Antal építtette, ez a fejlesztés nagyon is tervszerűnek, céltudatosnak látszik.

Pál Antalnak a színpad iránti érdeklődését már a harmincas évektől nyomon követhetjük. 1735-ben és 1744-ben a soproni jezsuiták iskoladrámában mutatták be a pártfogó Esterházy-család hőseit: "Mihályt, aki Budavára fokán esett el" és "Lajost, aki Győr ostrománál viselkedett hősiesen". (Csatkai E.: i. m. 268. l.) Ezeken az előadásokon, s talán másokon is bizonyosan megjelent Pál Antal, és lehet, hogy Pál nádorhoz hasonlóan ó is rendelkezésre bocsátotta zenekarát. A színház iránt tanúsított érdeklődéséről tanúskodik az is, hogy Franciaországból és Olaszországból könyvtára számára operalibrettókat hozott haza. (Hárich J.: Szöveggyüjtemény.Bp. l94l. Gépirat. OSZK.)

Pál Antal saját udvartartásának első színházi jellegű adata 1749-ből való. G. Maria Quaglio 1749. aug. 6-ról keltezett számlája szerint az augusztus 4-i tűzijáték számára "Theater Mahlerey"-t végzett, továbbá pénzt vett fel a világító berendezés, illetve a tűzijátékgép kiadásaira (spese della Machina d'illuminazione e Jiuoco artificiato). Az esemény színhelye a számla (OL. Fasc. VI. 117. l.) szerint az "úgynevezett párizsi malom mellett" volt (bei der so genannten Paris Mihl), amely a kastélytól délre, a park területén kívül feküdt. G. M. Quaglio, akit a kétszázötven forint munkadíj kiutalásában festőnek neveznek, de a nyugtán mérnökként írja alá a nevét, nevezetes színházi dinasztiának volt a tagja. Carlo Quaglio 1761-ben Eszterházán működött, a család más tagjai pedig Bécsben és Münchenben voltak elismert díszlettervezők.

A Quaglio-féle elszámolás kevés alapot nyújt annak eldöntésére, hogy ebben az időben a "párizsi malom" mellett tartott látványosságokon kívül a kismartoni udvarban előadtak-e más prózai vagy zenés színpadi művet. A következő évtized eseményei azt bizonyítják, hogy ez sem késhetett már soká.

Pál Antal 1750. október 17-én császári követség élén rendkívüli követként Nápolyba utazott. A következő év május 13-án Mária Terézia születésnapján előadatta Niccolo Conforti Metastasio szövegére írt, Gli orti esperidi című kantátáját, július 26-án pedig, Nápolyba való hivatalos bevonulása alkalmából Niccolo Continak ugyancsak Metastasio szövegére írt, Endimione című kantátáját.(Hárich: Esterházy zenetörténet, VI. köt. 5. l.)

Az olaszországi élmények, főként a Nápolyban és Rómában látott operaelőadások hozzájárultak Pál Antalnak ahhoz az elhatározásához, hogy saját udvarában is meghonosítja a színpadi zenét. Kismartonban az első énekesmű előadása 1755. április 22-én volt, Pál Antal születésnapján, valószínűleg bécsi énekesek közreműködésével. A négy levélből álló szövegkönyv címlapján ez olvasható: Ecloga pastorale da Cantarsi in occasione del Giorno Natalizio di sua Altezza il Sig' Principe Esterházi... La poesia é del Sig. Ab' Gio. Caudio Pasquini. La musica, del Sig. Francesco Maggiore. A következő évben, július 16. és 23. között Giovanni Francesco Crosa vezetésével tizenegy tagú társulat vendégszerepelt Kismartonban. Az emléküket őrző irat (A. M. 4291) csak ellátásukról és elszállásolásukról nyújt némi tájékoztatást, a műsorról nem tesz említést.

1761-ben a kismartoni park üvegházában épülő "új színház" - vagy színpad - (neues Theatrum) iratai (A. Th. 108) kétszer utalnak egy bizonyos "régi színházra", melyről azonban semmi közelebbit nem tudunk ("wegen dem Neu und alten Theatro"; "Tagwerk bey ausbesserung des alten Theatri"). Mivel a park 1760-ból származó tervrajza nem tünteti fel, lehet, hogy ez is az üvegházban volt.

Feltehető, hogy Giovanni Francesco Crosa társulata ebben a "régi színházban", vagy "régi színpadon" szerepelt. Ezután 1762-ig új előadásokról nincs biztos adatunk, de valószínű, hogy a nyári évadban a "régi színház" nem állt mindig üresen. A "párizsi malom" mellett 1749-ben rendezett tűzijátékok is úgy látszik hagyományossá váltak, mert még tizenkét év múlva is, 1761-ben Christian Koepp festő a "hochfürstliche Pariser Mühl" tűzijáték-díszleteinek kijavítására kapott megbízást (A. Th. 108).

1761-től kezdve a kismartoni udvar színházi és zenei élete rohamos fejlődésnek indult.

A fordulópontot Josef Haydn helyettes karmesterként való szerződtetése jelentette. Főként neki köszönhető, hogy a hercegi udvar operakultúrája európai hírnévre emelkedett.

1761. május l-én kötött szerződése ugyan nem tartalmaz semmiféle utalást a hercegi udvar színházi életére vonatkozóan, de a szigorú formaságok közt folyó udvari életnek és Haydn karmesteri lehetőségeinek fontos dokumentuma. Haydntől a herceg iránt, s a zenei személyzettől Haydn irányában a legmesszebbmenő szolgálatkészséget és kötelességtudást követelte meg. Megtudjuk belőle, hogy Haydn és a zenekar tagjai a herceg előtt egyenruhában tartoztak megjelenni, és Haydnnak minden délelőtt és délután jelentkeznie kellett a herceg előszobájában, hogy a zenekarra vonatkozó utasításokat átvegye, illetve a herceggel megbeszélje. A szerződés Gregorius Werner főkarmester előrehaladott korával indokolta Haydn alkalmaztatásának szükségességét, s a templomi zene kivételével a zenekar felett szabad kezet biztosított számára. Haydn élt a lehetőséggel, és sok más szerzeménye mellett hamarosan vígoperákkal szórakoztatta a hercegi udvart.

Az új karmester szerződtetésén kívül az Esterházy-udvar színháztörténetének másik fontos eseménye, hogy Pál Antal egy hónappal azután a kastély parkjában álló hatalmas üvegházban új színház építtetésébe kezdett (A. Th. 108), s a már említett "régi színházat" és a "párizsi malmot" rendbehozatta.

Az építkezéshez számos bécsi és helybeli asztaloson, lakatoson, esztergályoson, bognáron, kötélgyártón és más mesteremberen kívül három bécsi és egy kismartoni festő is részt vett: Carlo Quaglio, Johann Gefall, Franz Purgau és J. Pögg. A kismartoni Pögg évtizedeken keresztül az Esterházyk mindenkori díszlettervezőjének kisegítője maradt.

A közreműködő iparosok között tudomásunk szerint Carlo Quaglio volt az egyetlen színházi szakember. A fennmaradt iratok szerint mérnöki és festői teendőket vállalt. Nem lehetetlen, hogy az egész üvegházi színház építését ő tervezte, de legalább is ő vezette. Többek között erre mutat Rössler Sebestyén kismartoni lakatos és órásmesternek a színpadi gépi berendezéseket - villás hengereket, horgokat, karikákat és vasrudakat - felsoroló nyugtája, melyet helybenhagyó megjegyzéssel - "richtig gefunden" - Quaglio írt alá (A. Th. 108).

A színháznak az óriási üvegházon belüli elhelyezéséről és a színpad technikai felszereléséről még annyi adat sem áll rendelkezésre, hogy legalább korabeli analógiák alapján alkothatnánk róla fogalmat. Legkézenfekvőbb összehasonlításul az alig öt évvel később szintén bécsi mesterek közreműködésével épülő kis krumlovi kastélyszínház kínálkozna. (Zprávy pomátkové pece, 1958.)

Az építkezést a számlákból ítélve legkorábban szeptemberben fejezhették be, a színház tehát valószínűleg csak a következő nyári évad elején, 1762 májusában tartott előadásokkal nyílott meg. Ekkor azonban a herceg már nem élt.

SZÍNHÁZI ÉLET KISMARTONBAN

1762 - 1768

Esterházy Pál Antal 1762. március 18-án meghalt, s ekkor öccse, a nála csak három évvel fiatalabb Miklós került a hercegi székbe. Az ő idejében az Esterházy-udvar európai hírnévre emelkedett, és a nyugatmagyarországi művelődés egyik központja lett. "Fényes" Miklós május 17-én tartott beiktatási ünnepsége az Esterházy-színháztörténet fontos eseménye. Ebből az alkalomból tűzijáték volt a párizsi malom mellett, és az ünnep fényét operaelőadás is emelte. Ekkor mutatta be egy olasz társulat Haydn első, Kismartonban írott színpadi műveit. A négy dalmű - La marchesa Napoli, La vedova, Il Dottore, Il Sganarello - közül csak a La marchesa Napoli töredékei maradtak fenn. (OSZK) A töredékekben fellelhető szerepekből - Colombina, Sganarello, Pantalone - arra következtethetünk, hogy Haydn vígoperája commedia dell'arte soggettóra épült. A töredék összesen hat szereplőt említ (az előbbi hármon kívül még: Sra. Barbara, Leopoldo, Sra. Augusta.)

A többi három. nyomtalanul eltűnt műről - melyeket a zenetörténet Haydn első Entwurfs Katalogjából csak cím szerint ismer - nehezen lehet feltételezni, hogy a Marchesa Napoli-hoz hasonló méretű opera buffák lettek volna. Mikor az Esterházy operatársulat működése egyre inkább megélénkült, Haydn a későbbi években is legfeljebb évente egy vígoperát írt. Az Entwurfs-Katalogban a La Marchesa Napoli elé sajátkezűleg jegyezte oda az "opera" műfajmegjelölést, míg a három másik cím mellé idegen kéz írta be később, hogy "comedie". Ezért a szóban forgó három szerzemény legfeljebb egy-egy intermezzonak szánt rövid jelenet lehetett, de az a gondolat is felmerülhet, hogy a La marchesa Napoli. betétei voltak.

Az előadókról az operatörténet annyit tud, amennyit sajnos a forrás megjelölése nélkül Pohl közölt. Szerinte már május 12. óta olasz komédiások (Welsche Komödianten) laktak a griff-madárhoz címzett fogadóban, ahol egészen június végéig maradtak (Joseph Haydn, Leipzig. 1878 I/l. 231. l.). Lehetséges, hogy ezek az olasz komédiások annak az olasz társulatnak a tagjai voltak, amely az akkori években Pozsonyban szerepelt. Erre a következő tényekből következtethetünk :

Július elsején - tehát az olasz társulat vendégszereplésének végén - a herceg díszlettervezőt szerződtetett, aki leányával és feleségével együtt éneklésre is kötelezte magát. (A. M. 253.) A szerződés szövege a díszlettervezőt Le Bon-ként említi, de az aláírás: Hieronymus Bon. Ez a Bon csakis a Pozsonyi operatársulat igazgatója lehet, hiszen először, 1741-ben mint "Hieronymi Bon, Impresario der Wellischen Opera" említtetik (Karl Benyovszky: Theatergesch.ichtliche Kleinigkeiten, Bratislava, 1929.), 1759-ben és 1760-ban pedig a Leucippo, és a Don Calandrano-címü operák szövegkönyvének szereposztásában egész családja szerepel: Anna és Rosa Bon, ő maga pedig eredeti olasz nevén: Girolamo Bon. A Don Calandrano-hoz szerkesztett, Erdődy Pálffy Károlyhoz intézett ajánlását mint festő, építész és a társulat igazgatója írta alá: "Girolamo Bon, pittore Architetto e Direttore dell'Opera."

A pozsonyi és kismartoni Bon közötti azonosságot a név, a foglalkozás és a családi adatok egyezésén kívül még más is bizonvítja. A Leucippo és a Don Calandrano szereposztásában a Bon családon kívül még két tenorista szerepelt, akik közül az egyik, Carl Friberth már 1759-ben, a másik, Leopold Dichtler pedig 1763-ban lett az Esterházy-énekkar tagja. Hogy Friberth 1759-ben, sőt 1760-ban Bon társulatában fellépett, egyrészt azt jelenti, hogy Kismartonból erre az időre szabadságot kaphatott, másrészt pedig bizonyítja a kis operatársulat életrevalóságát.

Az 1762 májusában és júniusában, tehát közvetlenül a Bon család szerződtetése előtt Kismartonban szereplő együttes ez a félig-meddig már hercegi szolgálatban álló társulat lehetett. Ők adhatták elő a korábban szerződtetett hercegi énekesekkel megerősítve Haydn említett színpadi művét, vagy műveit.

A kismartoni és pozsonyi adatok egy igen sokoldalú és jelentékeny olasz művész életrajzának fehér foltjait tölti ki. Bon már 1735-36-ban egy Német-országban turnézó énekes és táncos társulat vezetője volt. 1735-ben feleségével együtt a szentpétervári udvari színházhoz szerződött. Az 1737 és 1742 közötti időszakból nincs róluk adat, de pozsonyi szereplésük azt bizonyítja, hogy nem Oroszországban, - amint feltételezték -, hanem Közép-Európában működtek. 1742 és 1745 között a Bon-esaládot újból Szentpéterváron találjuk. A La clemenza di Tito és a Scipione címü operák díszleteit Bon tervezte, felesége pedig 1746-ig a cári opera énekese volt. Innen Berlinbe, Drezdába, Potsdamba és Antwerpenbe kerültek. Bonnak ebben az időben néhány zeneműve is megjelent, 1754-ben pedig Frankfurtban olasz operaelőadásokat rendezett, többek közt Pergolese La serva Padronaját. Rövid bolognai tartózkodás után 1756 és 1761 között a bayreuthi szépművészeti akadémia építészet és perspektíva tanára volt. Ez az utolsó adat, amelyet a szakirodalom ismer róla.

A pozsonyi szereplés szerint a "pittore Architetto" nyári szabadsága idején kis operatársulattal turnézhatott, s hogy 1761-ben Bayreuth-ban nyoma veszett, nem a halálát jelentette. Kismartonban utoljára 1765-ben leányával szerepelt a zenei személyzetről április 25-én készített kimutatásban (A. M. 145.).

Girolamo Bonnak egyetlen eredeti díszletét sem ismerik, de feljegyezték róla, hogy antik hangulatú, romos ligeteket ábrázoló díszletei voltak a legszebbek. A pétervári és potsdami előkelő megbízások, s nem utolsósorban a bayreuthi szépművészeti akadémián való tanársága azt bizonyítják, hogy kitűnő mester lehetett.

Ha antik hangulatú, romos ligeteire, perspektíva-tanárságára és 1762. évi kismartoni szerződtetésére gondolunk, nem lehet elzárkózni a gondolat elől, hogy az Orsz. Széchényi Könyvtárban őrzött, ismeretlen festőtől származó két díszlet Girolamo Bon munkája is lehet. A két kép Carl Maurer, későbbi hercegi díszlettervező munkáival együtt 1949-ben Bedó Rudolf gyűjteményéből került a Színháztörténeti Osztályra. Mindkettőn az 1762-es évszám olvasható. A finoman színezett, gyakorlott kézzel készült tervek közül a perspektivikus folyosót ábrázoló díszlet a perspektívaszerkesztés iskolapéldája lehetne, az árkádiai hangulatú, romos ligetdíszlet pedig önkéntelenül a Bon legjobb munkáiról szóló feljegyzéseket juttatják eszünkbe. Ha ez a két díszlet nem is Kismarton számára készült, bizonyos, hogy Haydn első Kismartonban előadott színpadi művei Bon díszleteivel kerültek előadásra.

A Bon-család összesen évi hatszáz forint fizetést, lakást, és természetbeni ellátást kapott. Ez a fizetés, ha figyelembe vesszük Haydn addigi négyszáz forintos karmesteri jövedelmét, feltétlenül megbecsülést jelentett.

Girolamo Bon szerződése a művészeti ügyek "Fényes" Miklós fellépését követő általános rendezésének csak első lépése volt. Néhány nappal később, 1762 július 5-én Miklós herceg Instructio et Conventio Musicorum című rendeletével szabályozta az elődjétől átvett zenekar kötelességeit és járandóságait, és a fizetéseket jelentősen felemelte. A zenekari tagok többsége évi kétszáznegyven forintot, Haydn pedig ettől kezdve évi hatszáz forintot kapott. A készpénzfizetés és a természetbeni járandóságok mellé évenként új egyenruha is járt (A. M. 252.).

Az Instructio sajnos a zenekarnak és az énekeseknek a színházban teljesítendő szolgálatairól nem tesz külön említést, pedig az első "vigasság" - ahogy később Bessenyei nevezte Miklós herceg ünnepségeit - alig féléven belül megmutatta, hogy a hercegi udvar új gazdája kedveli a színpadi muzsikát.

Esterházy Miklós Antal fiának gróf Erdődy Mária Teréziával kötött házassága alkalmával, 1763. január 10-től kezdődően háromnapos ünnepség-sorozatot rendezett a kismartoni kastélyban. Ekkor adták elő Haydn első nagyobb színpadi művét, az Acide-t. A külön erre az alkalomra nyomtatott szövegkönyv közli a szereposztást, mely elárulja, hogy a herceg nem szerződtetett külön operatársulatot, s az előadást, mint a jövőben mindig, saját énekeseinek kellett vállalnia. A templomi kar ebben az időben csak hat énekesből állott, három férfiból és három nőből. Közülük az Acide előadásán öten vettek részt.

Az ünnepségről a Wiener Diarium tudósítást közölt. (Pohl: Joseph Haydn Leipzig. 1882 I/2. 232. 1.) Az első napon az ünnepélyes templomi szertartás után a nép számára a szabadban különféle szórakozást rendeztek, s az Acide előadására ebéd után került sor. Az előadáson a zenekar tagjai aranyzsinóros, sötétpiros ünnepi egyenruhában jelentek meg. Az első nap a kastély gazdagon feldíszített dísztermében tartott ünnepi bállal fejeződött be. A második nap műsorán nagy lakoma, különféle mulatságok, s végül álarcos bál szerepelt, a harmadik napon pedig egy vígoperát adtak elő, de a tudósítás nem árulja el, hogy melyiket.

Esterházy Miklós egész későbbi udvartartására jellemző ez az első ünnepség. Előkelő látogatásokat vagy családi ünnepeket mindig több napos, változatos műsorral tett emlékezetessé. Az opera-előadások, lakomák, vadászatok és álarcos bálok sorából ilyenkor a "nép", vagyis a cselédség és a környező falvak lakosságának a szerepeltetése sem maradt ki. A kastély közelében bőséges ételt-italt osztottak számukra, s a parkban felállított bódékban vándorkomédiások mulattatták őket. Az ünneplőbe öltöztetett, jól tartott, táncoló-mulató nép megtekintése "Fényes" Miklós minden ünnepségének különleges műsorszáma volt.

1764 elején Esterházy Miklós Majnafrankfurtba utazott, hogy ott április 3-án Mária Terézia fiának, József főhercegnek római császárrá való koronáztatásán Csehország választófejedelmét képviselje. A koronázás megünneplésére a többi követhez hasonlóan pompás kivilágítást rendezett, s a város ámuló népét étellel-itallal megvendégelte. A csodálkozó frankfurtiak között ott volt a tizenötéves Goethe is, aki még hoszszú idő múlva is jól emlékezett Esterházy Miklós látványosságára: "Megcsodáltuk - írja gyermekkori emlékei közt a Dichtung und Wahrheitben - a különböző fényes mutatványokat és a tündériesen lángoló építményeket, amikkel egyik követ túl akart tenni a másikon. Esterházy herceg látványossága azonban meghaladta valamennyit. Kis társaságunkat elbájolta a benne megnyilvánuló lelemény, s az a mód, ahogy megvalósították. . ." Goethe kis baráti társasága végigjárt a városban minden látnivalót, de mégiscsak szívesen tért vissza "Esterházy herceg tündérbirodalmába. Ez az előkelő követ úgy akarta megünnepelni a mai napot, hogy teljesen mellőzte a maga kedvezőtlenül fekvő szállását, s ahelyett elöl színesen kivilágított portállal, hátul pedig még pompásabb látványossággal díszítette fel a Rossmarkt nagy hárseszplanádját. Az egész kertet lámpákkal jelölték meg. A fák között fénypiramisok és golyók állottak, átlátszó talapzaton. Egyik fától a másikig ragyogó füzérek húzódtak, amelyekről függőlámpák csüngtek alá. Több helyütt kenyeret és hurkát osztottak, és a borral sem fukarkodtak. Boldog hangulatban, négyesben jártunk fel és alá, s én Gretchen oldalán valóban úgy éreztem magam, mintha valóban Elizium boldog mezején járnék, ahol az ember fáról tépi a kristályserleget, melyek tüstént megtelnek a kívánt borral, s ahol kezével rázza le a gyümölcsöt, amely aztán tetszésszerinti ételre változik." (1. Rész, 5. Könyv.) A gyermek Goetheben nemcsak a pompás látványosság, hanem maga a herceg is maradandó nyomot hagyott. A Dichtung und Warheit néhány mondata rokonszenves képet rajzol róla: "Herceg Esterházy nem volt éppen magas termetű, de jó alakú, élénk és ugyanakkor nemesen előkelő minden ridegség és büszkeség nélkül. Engem Broglio marsallra emlékeztetett és ezért különösen vonzódtam hozzá."

Esterházy Miklós első két ünnepsége megmutatta, hogy udvartartásában nagy szerepet szánt a látványosságnak. Egyéb irányú fejedelmi költekezése is éreztette, hogy sokkal fényűzőbb udvari életet fog maga körül teremteni, mint elődei közül bármelyik. Miklós és Pál nádor, egy-egy várkastélyt építtetett újjá: Fraknót, illetve Kismartont. Miklós herceg a Süttöri vadászlak helyén minden addiginál nagyobb szabású főúri rezidencia megteremtését tervezte.

Az építkezés megkezdésének időpontját nem ismerjük, de általában 1764-re szokták tenni. Figyelembe kell venni Dallos Márton Eszterházáról szóló terjedelmes verses leírását is, melyre Péczely Béla hívta fel legújabban a figyelmet (Soproni, Szemle, 1957). Az 1781-ben készült költemény a három évvel később megjelent "Beschreibung" mellett Eszterháza legmegbízhatóbb leírása. Dallos Márton szerint az építkezések már 1762 óta folytak. Annyi bizonyos, hogy a herceg az épülő kastélyt 1765-ben Eszterházára keresztelte, s 1766. január 4-én már "Schloss Eszterház"-ból keltezte egy levelét.

Az új kastély leírásával később még részletesen foglalkozunk, itt csak arra a szinte jelképes hasonlóságra utalunk, amely a versaillesi kastély és a "magyar Versailles" létrejöttében oly szembetűnő.

Versailles Párizs közelében erdős és mocsaras sík terület enyhe emelkedőjén épült. Az első épületet, egy kis vadászlakot XIII. Lajos építtette itt 1624-ben, hogy vadászatai alkalmával - amint Saint-Simon írta - ne szalmán, rozoga szélmalmokban kelljen megszállnia. A vadászlakot XIII. Lajos egyre gyakrabban látogatta : itt pihent meg hadjáratok után, néha ünnepségeket is rendezett, sőt olykor minisztereit is ide hívta össze tanácskozásra. A vadászlak hamarosan szűknek bizonyult, s 1630-ban Philibert Le Roy tervei alapján hozzáfogtak átépítéséhez, kibővítéséhez. Az elkészült négytornyos, árokkal védett vadászkastélyt aztán a század hatvanas éveitől kezdve XIV. Lajos új épületekkel bővítve és óriási parkkal övezve építtette ki Európa legnagyobb szabású királyi székhelyévé.

Mikor egy évszázaddal később "Fényes" Miklós a Fertő-tó partján levő mocsaras erdőségben hozzáfogott a süttöri vadászlak főúri rezidenciává való átépítéséhez, bizonyára sokan hitetlenkedtek, mint annak idején Colbert, XIV. Lajos tervein.

Eszterháza építése alatt az udvari élet Kismartonban zavartalanul folyt tovább. Bár újabb, hercegi használatra nyomtatott librettót 1767 előtt nem ismerünk, tudjuk, hogy a zenei és színházi élet nem szakadt meg. 1765. április 1-én egy fuvaros számla szerint (A. Th. 107) St. Pöltenből "Comique Banda" érkezett Kismartonba. A számlából kiderül, hogy a szóban forgó társulat a jóhírü "Schulzischen Comique Compagnie", s vezetője Josepha Schultzin volt.

Ezt az együttest egy Schulz nevű kitűnő színész alapította, aki 1718-ban tűnt fel Danzigban, majd két évtizeden át a müncheni udvarban szolgált, s aztán saját színészgárdájával többek között Münchenben, Straubingban, Freisingben, Regensburgban, Prágában, Nürnbergben és Pozsonyban játszott. (Gustav Gugitz: Das alte Badner Theater und seine Prinzipale. 1751-1811. Jahrbuch für Landeskunde von Niederösterreich, 1929.) Schulz együttese 1760 óta minden nyáron Badenben szerepelt. Tagja volt többek közt Menninger és Marinelli, a később híressé vált két színigazgató is. Schulz halála után a harminc éves özvegyet Menninger vette el, s így ő lett az igazgató. Társulata 1770-ben Pesten is fellépett. (Kádár Jolán: A budai és pesti német színészet története 1812-ig. Bp. 1914. 10. 1.)

Az 1765. évi kismartoni szereplés idején Schultz már nem élt, az együttest a fiatal özvegy igazgatta. A műsor valószínűleg főként rögtönzött darabokból, hanswurstiádákból állott. Erre a színtársulat következő évi pozsonyi repertoárjából következtethetünk, melyről Karl Benyovszky említi, hogy nagyon kevés "szabályos" darabot tartalmazott. (Das alte Theater Pressburg, 1926. 26. 1.) Josepha Schultzin egy levele szerint Menninger maga is "derék Hanswurst" volt (Gugitz: i. m. 329.1.) Az április elsejétől május végéig tartó kismartoni szereplés idején a társulat heti száz forint fizetést és kétszáz forint jutalmat kapott.

A következő évben, 1766-ban Haydn "La canterina" címen új kétfelvonásos vígoperát írt, melyet a Pozsonyban nyomtatott szövegkönyv szerint 1767 farsangján mutattak be. Mivel a libretto az előadás helyét nem említi, a szakirodalom különböző feltevésekkel élt. Pohl (i. m. I/2. 37. l.) mindössze annyit kockáztat meg, hogy feltehetőleg egy szalonelőadás volt. Larsen és M. H. Scott - valószínűleg az eszterházi művészeket felsoroló szereposztás miatt - Eszterházát véli az előadás helyének. A kérdés megnyugtató tisztázására két egymást jól kiegészítő adatunk van:

l./ Az 1767-ben nyomtatott libretto címoldalának szövege szerint a La canterinat farsangkor, királyi személyiségek szórakoztatására adták elő (. . . representata nel tempo di carnevale per divertimento delle loro Altezze Reali). A "királyi" megjelölés Esterházy Miklós herceget semmiképpen sem illette meg, és ezzel később sem találkozunk tévedésből sem.

2./ Khevenhüller-Metsch 1767 februárjában többször jegyzi fel naplójában, hogy Mária Terézia az udvar kíséretében Pozsonyban járt, és magyar főurak, Pálffy, Batthyány, Csáky és Esterházy körében fordult meg. Esterházy herceg február 15-én hangversenyt adott, melyen maga játszott kedvenc hangszerén, a barytonon. Február 16-ról Khevenhüller naplójában a következő feljegyzés olvasható: "este a primás-kertben Esterházy herceg híres zeneszerzője és karmestere, Haydn úr és a herceg zeneművészei (akik évente vagy húszezer forintba kerülhetnek neki) "egy opera buffát adtak elő". (Aus der Zeit Maria Theresias. Tagebuch des Fürsten Johann Josef Khevenhüller-Metsch kaiserlichen Obersthofmeisters 1742-1776. Holzhausen-Engelmann Leipzig,1925.)

Egyezik tehát az időpont (farsang - február 16.) és az opera buffa megjelölés, indokolt az "Altezze Reali" kitétel, s ha már egy opera előadására Haydn vezetésével a zenekar Pozsonyba rándult, bizonyos, hogy a szereposztásban felsorolt énekeseket is magukkal vitték.

Mindezek alapján joggal állítható, hogy a La canterinat a pozsonyi püspökkert színházi célra használt épületében adták elő. Az azonban egyáltalán nem biztos, hogy ez volt az opera ősbemutatója. Egy Haydn aláírásával ellátott jegyzék, amely a La canterina előadásához szükséges színházi kellékek kiadásait összegezi, már 1766. szeptember 11-én készült (A. M. 451.). A pozsonyi vendégszereplést Kismartonban bizonyosan alapos próbák előzték meg, s nehéz elképzelni, hogy a darabot otthon egyszer sem mutatták be.

A hercegi színház történetében az 1768. év hozta meg a legnagyobb fordulatot: elkészült és megnyílt az eszterházi operaház. A könyvtörténeti ritkaságnak számító Esterházy szövegkönyvek közül a Lo speziale című új Haydn operának 1768-ban, a soproni Siess nyomdában készült librettoja említi először az előadás helyéül az eszterházi színházat, időpontul pedig 1768 őszét. Semmi forrás sem árulja el, hogy a színház megnyitása fényes külsőségek és fogadások között zajlott volna le. A herceg talán meg akarta várni Eszterháza teljes kiépülését, mielőtt előkelő vendégek számára ünnepélyeket rendezett volna. A Lo speziale előadására az énekesek és a zenekar tagjai még Kismartonból rándultak át Eszterházára, mert a végleges átköltözés csak 1769-ben történt meg. Ennek az lehetett az oka, hogy a "muzsikaház", melyben az énekesek és zenészek kaptak később otthont, ekkorra még nem készült el. Hogy a zene- és énekkar 1768-ban még valóban Kismartonban volt, arról Haydn 1768. december 22-én Kismartonban írt levele tanúskodik. ("Igaz ugyan, hogy ha a jövő évben az egész zenekar Eszterházára jön. . . ") 1769. május 16-án Haydn még Kismartonban állította ki az útiszámlát, mely új énekesnők szerződtetése végett tett pozsonyi utazásának kiadásait sorolta fel (A. M. 740).

Mielőtt az eszterházi színház történetébe kezdenénk, a rendelkezésre álló források alapján bemutatjuk az új hercegi székhelyet, úgy, ahogy a nyolcvanas évekből való leírások teljes virágzása idején ismertették.

ESZTERHÁZA

KASTÉLY, PARK ÉS SZÍNHÁZÉPÜLETEK

Eszterháza építőinek nevét homály fedi. A szakirodalomban eddig Melchior Hefele, Ferdinand Mödlhammer és Nicolaus Jacoby neve szerepelt, de a kutatás még nem jutott nyugvópontra. Valószínű, hogy az épületegyüttes tervezését "Fényes" Miklós maga irányította, és építészeinek inkább a megvalósítás volt a feladata. Nyitott kérdés az is, hogy a régi süttöri vadászlakból mit építettek bele az új kastélyba. Erre valószínűleg a Rados Jenő professzor által vezetett, folyamatban lévő helyreállítási munkálatok adnak majd feleletet.

A kastély építésének megkezdéséről Dallos Márton leírásán kívül egyik forrás sem emlékezik meg. Korábban utaltunk rá, hogy a munkálatok legkésőbb 1764-ben indulhattak meg, s a főépület már 1766-ban valószínűleg készen állt. A kastély berendezése, a hozzá tartozó épületek megépítése, a hatalmas park kialakítása azonban még sok időt vett igénybe. Dallos Márton még 1781-ben is azt írja, hogy "a'sok munkáknak soha sincs szünetik". És valóban, a park egyik dísze, a főépülettel szemben épült nagy vízesés csak 1784-re készült el. A vízesésnek az Orsz. Levéltárban őrzött tervei (Est. hg.-i levéltár; Térképek, tervek, XXXXIV 1542-1545 csak 1782-ben készültek, s 1784 tavaszán az "Excursion írója még csak az építését látta, s a szobrász műhelyében megcsodálta a díszítésére készített allegorikus szoborcsoportokat. Eszterháza legrészletesebb leírása, a "Beschreibung" számára még 1784-ben készült Jacoby-metszet azonban a vízesést már feltüntette a park térképén

A két évtizeden át tartó munkálatok menetéről kevés adat áll rendelkezésre. Az operaház 1768-ban nyílt meg, a "muzsikaház" pedig 1769-re készülhetett el. Bessenyei Györgynek Rohan herceg látogatásáról írott költeménye 1772-ben már említi a park különböző "templomait". A bábszínház és a Bagatelle 1773-ban a királynő látogatásáról szóló francia nyelvű leírásban, az Ermitage pedig 1775-ben, a császári udvar eszterházi megvendégeléséről szóló tudósításban szerepel első alkalommal.

Az új hercegi székhely építését Miklós herceg valószínűleg a nagy vízesés megépítése után, 1784-ben tekintette befejezettnek. Erre mutat, hogy az Eszterházát legrészletesebhen bemutató, névtelenül közölt leírás - amely valószínűleg az ő irányításával készült - 1784-ben jelent meg.

A kastély a hozzátartozó épületekkel, a parkkal, a vadaskerttel, sőt a környező falvakkal együtt egyetlen nagyszabású kompozíciót alkot. A kompozíció kelet-nyugati tengelye a Széplak és Süttör falvakat összekötő út, észak-déli tengelye pedig a főépület középpontjától a parkon és a vadaskerten át Fertőszentmiklós határáig vezető több kilométeres sugárút. Az utak kiindulópontjából, a kastély erkélyéről nyíló kilátást az utak végén mind a három irányban egy-egy templomtorony zárta le. Ugyanerről a pontról indult ki egy-egy sugárút a Fertőszentmiklós felé vezető úttól jobbra és balra, több kilométer hosszúságban szelve át a kisebb utakkal geometriai alakzatokra osztott parkot és vadaskertet.

A kastély középpontjából legyezőszerűen kiinduló, végtelenbe vesző sugárutak, az egész terület áttekinthető, ésszerű tagolása, a nyírott fasorok, a főépület előtt fekvő francia kert és az épületegyüttes szimmetrikus elrendezése Versaillesra emlékeztet.

A kastély és a többi épület a Süttör és Széplak közti út két oldalán helyezkedett el. Az északi oldalon a kastély, a délin pedig, vele szemben, a francia kert két oldalán szimmetrikus rendben sorakozott az opera és bábszínház, a tisztviselői épületek egy-egy tömbje, az istálló, még egy lakóépület, s végül Széplak felé a "muzsikaház", Süttör felé pedig a kaszárnya. Az út két oldalán, a kaszárnyán és a "muzsikaházon" túl egyforma L alakú házak épültek a herceg kézművesei számára.

A parkot szobrok, vázák, szökőkutak sokasága és különféle épületek díszítették: Nap-, Diána-, Fortuna- és Vénusztemplom, az Ermitage és egy kínai mulatóház. Mikor az utóbbit Mária Terézia megcsodálta, Fényes Miklós nagyúri gesztussal jegyezte meg, hogy csak bagatell. Ezért szerepelt ettől kezdve "Bagatelle" néven. A park és az épületek nagyszabású, hatást hatásra halmozó kompozíciójának legészakibb pontján van a kastély főbejárata. A díszudvarba nagyszerű hármas kovácsoltvas rokokó kapu vezet. Kétoldalt a kapuhoz ívesen hajló földszintes szárnyak csatlakoznak, melyek kétemeletes oldaltraktusokban folytatódnak. A kapuval szemközti tizenegy ablaktengelyes középrészt kétoldalt egy-egy héttengelyes szárny csatolja az oldaltraktusokhoz. A középrész három ablaktengelyre terjedő rizalit timpanonja fölé mellvéddel koszorúzott harmadik emeleti belvedere emelkedik. A szépen fokozódó architektonikus hatást középen kettős szabadlépcső teszi nagyszerűvé, amely a kettős oszlopokon nyugvó erkélyre vezet. Innen az első emeleti díszterembe nyílik bejárat. A lépcsőt gazdag kovácsoltvas rokokó korlát szegélyezi, melyet lámpákat tartó, puttókkal díszített posztamensek tagolnak. A hatalmas zárt udvart kerek medence közepén szép szoborcsoportból fellövellő szökőkút díszíti.

A kastély parkra néző homlokzata egy tizenegy ablaktengelyes középrészre és kétoldalt egy-egy öttengelyes szárnyra tagozódik. A középrész timpanonjában és a belvedere attikakorlátján az Esterházy-címer látható, alatta pedig az első emeletről nyíló négy toszkán oszlopon nyugvó rokokó vaskorlátos erkély. A kastély észak-déli irányú oldalszárnyait kelet és nyugat felé még egy-egy földszintes kilenctengelyes szárnyépület egészíti ki: a képtár, illetve a télikert.

A kastély százhuszonhat szobája könnyed rokokó szellemben volt kiképezve és berendezve. A főhangsúlyt a káprázatos pompájú első emeleti nagy szalon és az épület főtengelyében alatta elhelyezkedő Sala Terrena hordozta. A kastély legszebb helyiségei a herceg és hercegné lakószobái, a fegyverterem, az ú. n. Mária Terézia szoba, ahol a királynő 1773-ban eszterházi látogatása során lakott, a könyvtárhelyiségek, a zeneterem, a porcelánszoba, a kápolna, a képtár és a télikert. A többi helyiség főként előkelő vendégek számára berendezett vendégszoba volt.

A kastély belső kiképzésében és berendezésében a korszellemnek megfelelően a költséges ritkaságok halmozására való törekvés érvényesült. A Rohan herceg kíséretében Eszterházán megfordult Zorn de Bulach írja, hogy a herceg Párizsból minden ritkaságot meghozatott. ("Il fait venir toutes les raretés de Paris".) A herceg két lakószobáját tíz-tíz feketére lakkozott, festménnyel díszített japán fatábla ékesítette, melyek külön-külön ezer forintba kerültek. A könyvtárból nyíló egyik szobában különleges kagylókból kirakott életnagyságú halász és halászné állott. Ezek háromezer forintba kerültek. Az egész kastély tele volt kínai, japán, német porcelánnal és zenélő tárgyakkal. Volt zenélő rokka, zenélő szék és számtalan, különféle hangon muzsikáló óra. Ezenkívül aranyból, igazgyöngyből és kagylóból készült dísztárgyak, festmények, gobelinek, kristálycsillárok és gyertyatartók tették pompázóan gazdaggá a kastély belső képét.

A kastély termeiben Haydn vezetésével rendszeres hangversenyezés folyt, sőt alkalomadtán színelőadást is tartottak bennük.

A Széplak-Süttör közötti út déli oldalán sorakozó épületek közül a színháztörténetet különösen három érdekli közelebbről: az operaház, a bábszínház és az ún. "muzsikaház".

Az operaház épületéről viszonylag részletes adataink vannak. J. de Fernstein metszetében fennmaradt a színház alaprajza, homlokzata, hosszmetszete, a színpad, illetve a hercegi páholy irányába néző egy-egy keresztmetszete, az Országos Levéltárban pedig a színház központi fűtésének tervezete egy alagsori és egy földszinti alaprajzzal. Ez az alaprajz Fernstein alaprajzával lényegében megegyezik.

Az operaház épületét Eszterházán ma már csak romok jelzik, egykori képét ezért csak e tervrajzok alapján lehet rekonstruálni. A kastély parkra néző homlokzata előtt elterülő francia kert nyugati oldalán, egy tisztviselői épület és egy kávéház között épült. Szélessége kb. húsz, hossza pedig több mint hatvan méter volt.

Két díszes kapu között emelkedő klasszicizáló homlokzata öttengelyű volt. A homlokzat teljes hosszában kettős ión-oszlopokon nyugvó és középen enyhe ívben kidomborodó erkély futott végig, melyre az ablakokat helyettesítő emeleti szárnyas ajtók nyíltak. Az erkélyt messziről is jól érvényesülő aranyozott vaskorlát szegélyezte. A homlokzat emeleti részét korintuszi falpillérek tagolták, s a koszorúpárkány felett, a magas mansardtető előtt attikadísz zárta le: középen kiemelkedő harsonázó puttócsoport, kétoldalt egy-egy váza és a széleken ülő puttók girlandokkal összekötve.

A színházépület belül négy főrészre tagozódott: előcsarnokra, nézőtérre, színpadtérre és ruhatárra. A viszonylag kisméretű előcsarnokból kétoldalt derékszögben tört széles lépcsőzet vezetett az első emeleti nagy ovális hercegi páholyhoz, amely a galériákkal, s azokon keresztül a két proszcénium páhollyal volt összeköttetésben. A páholyok közelében heverőkkel, tükrökkel, órákkal, porcelánnal, különféle használati és dísztárgyakkal gazdagon berendezett szobák álltak a vendégek rendelkezésére. A hercegi család és az előkelőbb vendégek az emeleti helyekről nézték végig az előadásokat. A körülbelül négyszáz nézőt befogadó, arany, vörös és zöld színekben pompázó nézőtérnek az előcsarnokból három bejárata volt, a galériákra pedig egy-egy szabadlépcsős oldalbejárat vezetett, melyekhez a homlokzat két oldalán levő díszkapukon át lehetett jutni. A nézőtér két oldalán korintuszi falpillérek között három-három hatalmas ablak volt, a mennyezetet pedig könnyed, allegorikus freskó díszítette.

A színpad nyílása körülbelül nyolcszor nyolc, mélysége pedig majdnem tizennyolc méter volt. A közönség a középen széles úttal kettéosztott nézőtéren tizenegy sorban foglalhatott helyet, a zenekar pedig a két proszcénium páholy között volt elhelyezve. A fennmaradt levéltári tervrajz szerint hat, a metszet szerint nyolc kulisszákból és szuffitákból álló keret sorakozott egymás mögött a háttérfüggönyig. A tervrajz szerint kettős, sőt esetleg négyes kulisszakereteket alkalmaztak, hogy előadás közben előkészíthessék a következő színek díszleteit. Az eszterházival egykorú és a közelmúltban helyreállított krumlovi kastélyszínház hármas kulisszakereteiről készült felvételek (Zprávi památkove pece, 1958.) kitünően szemléltetik ezt a megoldást: a színpad nyílása felé néző minden "bedíszített" kulissza mögött két-két üres kulisszakeret sorakozik, melyeket görgőkön lehet elmozdítani. A fényképezőgép kamrájára emlékeztető szűkülő keretek mélyén cserélhető háttérvászon zárta le a színpadi teret, illetve festett perspektívával további távlatot nyitott. A Beschreibung kiemeli, hogy a színváltozások pillanatok alatt mentek végbe, a színpadnak emelő-süllyesztő szerkezete is volt, és a felhőkből lassan isteneket tudtak aláereszteni. Az utóbbi műveletet - újból a krumlovi színház analógiájához fordulva - valószínűleg egy hosszanti gerendán gördülő szerkezetre függesztett karosszékkel oldották meg. Mivel a nézőtér talaja teljesen vízszintes volt, a színpadnyílás pedig túlságosan magasan kezdődött, a jobb rálátás végett a színpad a nézőtér felé elég erősen lejtett.

A nézőteret tükrös fali gyertyatartókkal, a színpadot pedig a szuffiták és kulisszák között elhelyezett szeszlámpákkal világították meg. Pietro Travaglia díszlettervező vázlatkönyvének bejegyzéseiből tudjuk, hogy a lámpák fényét tükrözéssel fokozták. A kulisszák mögül előtörő fénysugarak jól megfigyelhetők J. de Fernstein metszetén. A színpadtér hátsó részén kétoldalt a színpad alatt öltözőhelyiségek voltak, a színpadtér mögött pedig ruhatár, ahol tíz hatalmas szekrényben tárolták az operai jelmezeket.

A nézőteret négy hatalmas, kívülről fűthető cserépkályha s az alagsorban elhelyezett másik négy kályha fűtötte, melyek az épület főtengelyében, a nézőtér közepén elhelyezett négy nyíláson keresztül légfűtés módjára alulról árasztották a meleget. (Entwurf zu Stärkerer Heizung des Hochfürstl. Opern Hauses zu Esterhaz. O1. Térképek, tervek. XXXVIII/l222.)

A központi fűtés tervezetével azonos kéz által még egy színházterv készült, földszinti és emeleti alaprajzzal. (Entwurf zu einem Fürstl. Winter Theater in Esterhaz. O1. Térképek, tervek XXXVIII/l223.) Nehéz eldönteni, hogy mi lehetett e terv rendeltetése. Ha a Beschreibung metszeteit hiteleseknek tekintjük, akkor nem lehet a bábszínház terve, mert homlokzati része csak három tengelyes, a Beschreibung metszetén pedig a bábszínház homlokzata az operáéval teljesen megegyező, vagyis öt tengelyes. Leginkább arra lehet gondolni, hogy a tervező két változatban nyújtotta be terveit: a megvalósult gazdag, nagyvonalú és egy egyszerűbb kivitelben.

Az operaházzal szemközt, a francia kert keleti oldalán épült a bábszínház. Alaprajzai nem maradtak fenn, s csak a Beschreibung és a Relation nyújt némi tájékoztatást. Mint említettük, a Beschreibung egyik metszete (Prospect nach dem Garten und Wald gegen Süden) homlokzatát az operáéval azonosnak ábrázolja. Méreteiről mindössze annyit tudunk, hogy eléggé tágas volt, de páholyok és galériák nélkül. A csillámló falfelületű, barlangszerű földszint, melyet oldalt is barlanghoz hasonló rocaille díszítésű falmélyedések, apró szökőkutak és freskók díszítettek, a csillárok fényében különleges, eredeti hatást keltett. Mintája hizonyosan a versaillesi, ugyancsak rocaille díszítésű Téthys-barlang volt.

Az operaház mögött Széplak irányában fekvő épületek sorát a Fertőszentmiklós és a Fertőszéplak felé vezető utak elágazásánál az ú. n. muzsikaház zárja le. Több mint két évtizeden át ebben az épületben laktak az Esterházy zenekar tagjai. Haydn emlékét a ház oldalán Bory Jenő szobrász 1932-ben elhelyezett domborműves emléktáblája őrzi. A zenekar tagjain kívül itt laktak az énekesek is és az Eszterházára szerződtetett színtársulatok.

Az egyemeletes, részben árkádos folyosókkal szegélyezett, három udvaros téglány alaprajzú épület különböző beosztású ablaksorokkal s egyszerű vakolatdíszítéssel épült. Az udvari árkádok nagy része jelenleg be van falazva. (19. század eleji alaprajza: A. M. 3315.)

A tizenhárom millió forint költséggel épült Eszterháza művészi szépségeinek és csillogó gazdagságának hamarosan nagy híre kelt. Francia, német és angol útleírások a legnagyobb elismeréssel emlegették és Versailleshoz hasonlították. Két évtizedes virágzása idején a nyugat-magyarországi főúri kultúra legfontosabb központja lett. A magyar, osztrák és cseh városok színházi életével állandó, közvetlen kapcsolata volt, művészi színvonal és kezdeményezés tekintetében pedig gyakran előttük járt.

Folytatás ...